Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás III. rész
Sose néztem rá többet, és nem irigyeltem azt a gyereket, akitől szünetben megkérdezte, hogy milyen óra lesz a következő. De mégis, ha elejtette a zsebkendőjét, én voltam az első, aki érte kapott. Ilyenkor elmosolyodott, és kacagásban tört ki. Én semmi egyébre nem tudtam gondolni, mint arra, hogy eszébe jutott a grádicsos hajam, ahonnan a mennybe menetelnek a tetűk, és ha bármikor aztán túlkacagta magát a lány azon, amit én mondtam, semmi egyéb nem jutott eszembe, csak a grádics a fejemen. Ilyenkor olyan érzés támadt bennem, még tíz év múlva is, ami feldühített, és megkérdezésre ingerelt. Ami nem éppen számomra volt kedvező, mert nem tudtam másképp megkérdezni, hogy mi ez a nagy nevetés, csak úgy, hogy mit röhögsz rajtam, te aljas. Ilyenkor megfagyott a röhej a lányok arcán, és döbbenten bámultak rám. Ha vége volt, hát vége volt, nem érdekelt. És az kit érdekelt, hogy a túlröhögés mit váltott ki belőlem. Sose mondtam el senkinek, hogy csak azt nevesse és ne többet, mint amit hall tőlem, mert a túlröhögés mindent felborít. Emiatt nem sok lányt hagytam el, de tudom, hogy hagytam el szó nélkül, kérdezés nélkül. Dehát én nem hibáztattam se magamat, se őt, csak elmentem haraggal és szótlanul a legszebb lánytól is, mert nevetett azon, amit én mondtam neki. Boldogtalan életem volt a saját boldogságom eltékozlója. Már-már úgy éreztem, szeretek szenvedni, jólesik a sírás, megkönnyebbülök, ha valamiért kisírhatom magamat. Ez az érzés különösen ősszel fogott el, a villanydróton összesereglett fecskék sírásra ingereltek. Ilyenkor mindig énekelni kellett, és emlékszem énekeltem is, hogy elindultam szép hazámbul/ híres kis Magyarországbul / visszanéztem fél utambul / s szememből a könny kicsordul). Fecskének éreztem magam, és pont olyan fecskének, amelyik soha-soha nem fog visszatérni, ősz után belepusztul a tengerekbe, elragadják a hullámok, lesüllyedek a tenger fenekére, de nem halok meg, csak örökké ott maradok kitárt szárnyakkal, hanyatt fekve, és mindig találkozók azokkal, akik elrepülnek fölöttem. Látom őket küzdeni a viharokkal, az esővel, az éhséggel, a fáradtsággal, elcsapódni remélve valahol egy száraz ágat, ahol a továbbélés reménye erőt ad szárnyra kelni. Anyám, amikor bevitt a kórházba a front alatt, kivenni a mandulám, otthagyott, pedig azt ígérte, hazavisz, és otthon majd meggyógyulok, ad nekem hársfateát, mert az nagyon hamar gyógyít, pár nap múlva már kutyabajom se lesz. De amire kivették a mandulám, valami Halász doktor, anyám már akkor a vonaton ült, becsapott, félrevezetett, nem ő várt a folyosón, hanem egy idegen asszony, aki megfogta a kezem, és egy pincébe vezetett, ahol egyedül voltam gyerek. Azt mondták, nyolc napig itt kell maradnom. Kérdeztem, hol van anyám. El kellett mennie, mondták. Én sírva fakadtam, a nagyszál emberek vigasztaltak, énekeltek, daloltak nekem, de nekem nem volt szabad megmukkannom se. Lefektettek és betakartak egy pokróccal, rám parancsoltak, ha köpni kell, ne a kőre köpjek, hanem az ágyam alá betolt köpőcsészébe. Értettem én ezt, de én a számba összegyűjtött vért mégis a kőre köptem, gondoltam, hazazavarnak emiatt, de nem, csak leszidtak. Halásznak hívták, aki kiszedte a manduláim, mondták is az emberek, hogy Halász főorvos nagyon jól kihalászta a mandulám, és három nap múlva már mehetek is haza. Anyám azt üzeni, jön értem, és elvisz. Eltelt a három nap, és nem jött anyám értem, pedig éreztem, már nem véres, amit köpök. A főorvos is mondta, már szép a seb, pár nap múlva énekelhetek, és ma csak azért nem jöttek értem, mert lebombázták a hidat, de holnap már hazamehetek. Eljött a holnap, már ehettem rizsáshúst. A rizsát megettem, de a húst az ágyam végébe akasztott menhelyesi színű kabátom zsebébe elrejtettem. Öt-hat szem lehetett, gondoltam, milyen jó lesz ez odahaza. Neki adom a gyerekeknek, Lacinak vagy Icának, aki éhesebb lesz nálam, mert engem elláttak az emberek, volt, aki ideadta a süteményét, hogy ő nem szereti, fújj, még azt is mondta, azért hullt ki a foga, mert nagyon sok édeset evett, és azóta rá se tud nézni a süteményre. Már beesteledett, 25
