Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás III. rész
pedig nekem volt a legtöbb családom. Mi volt ez? Ezerszer kérdeztem magamtól, az én hibám, vagy kié, sose tudtam magamnak válaszolni. Meghatározott időn belül el kellett hagynom Pestet. Az elindulásom pontjáig zuhantam, hol kezdjem el ismét, ez foglalkoztatott legjobban. Megfosztottak a rangomtól, igaz, csak őrmester voltam, de nem is az hullámzott előttem, hogy mi lesz ezután, hanem az, hogy amit ez idáig megszereztem, mind a pokolba esett. A feleségem rábeszélt arra, egyelőre menjünk haza az ő szüleihez, megférünk a kamrában, átalakítjuk a magunk kedve szerint, és ameddig csak akarunk, maradhatunk Miklóson. Nem akartam elhelyezkedni, hiszen akik ismertek, csak az örökös macerálás lett volna tőlük az életem a munkahelyen. Bementem Szolnokra munkát keresni. Még aznap felvettek a kéményseprő vállalathoz. Mindent megcsináltam, amit rámbíztak. Évekig jártam Szolnok peremkerületeit, meg voltak velem elégedve nemcsak a körzet lakói, hanem még a főnökeim is mindaddig, amíg körzet-művezetőnek meg nem választottak. Aztán jöttek a problémák kosarastul, ami engem is kétfelé szakított, hogy miért, később majd elmondom, de most nehezemre esne rendezni a gondolataim. Minden nap sztrájkoltak az emberek a gyárakban, és minden másnap kapták a fizetést. Néhány embert kiválasztottak, akik tűzőrséget adtak, hogy még se legyen egyedül és őrizetlenül a gyár. Amikor stabilizálódott valamennyire a helyzet, megjelentek az újságok, és abból tájékozódott a gyári melós, mitévő legyen, dolgozzon, ne dolgozzon, termeljen, ne termeljen. Egy hónapon keresztül egyebet se csináltunk, mint a különböző pénzeket szedtük fel naponta ilyen címen, meg olyan címen. Meg nem mondanám, melyik lapban, de tudom, országos lapban jelent meg, hogy aki jól akar keresni és segíteni akar a forradalmi kormánynak, az a munkáján keresztül megteheti, mert a Szovjetunió minden segítséget megadott a magyar népnek az új élet megteremtéséhez, és az országnak küldi azokat az anyagi támogatásokat, amelyek az előbbre lépéshez nélkülözhetetlenek, élelemtől kezdve az ipari termékekig és az ország szükségleteihez szükséges mindenféle támogatást megad. Záhonyon keresztül eljuttatja a forradalmi kormánynak, aki Záhonyba akar utazni dolgozni, az ingyenes utazással mehet Záhonyba, ahol hetekig van munkalehetőség, a vagonok átpakolását jól megfizetik. Ez a szöveg volt nagyjából beleírva a sajtóba. Én és az öcsém, na meg a legfiatalabb sógorom, aki pesti gyerek volt, elhatároztuk, lemegyünk, és amíg bírjuk, dolgozunk éjjel-nappal, anyámék nem nagy örömmel fogadták elhatározásunkat, hiszen már minden felhívás gyanús volt. Úgy is beszélték, akik elérnek Záhonyig, azokat minden ok nélkül viszik Szibériába, és sose látja meg a magyar földet. Beszélhettek nekünk az itthoniak, hiszen mindegy volt, dolgozni hiába mentünk minden reggel, hazaküldtek minket, hogy jöjjünk holnap meg holnapután. Ki tudott ezen eligazodni, és mi azt tudtuk, hogy nincs pénzünk, és ha azt akarjuk, hogy legyen, valamit dolgozni kell, mindegy az, Záhonyban vagy bárhol. így aztán az isten se tudott minket meggátolni abban, hogy a Záhony felé menő vonatra ne szálljunk fel. Vittünk magunkkal egy újságot, amiben hívtak minket munkára. Gondoltuk, ti csak sztrájkoljatok, mi meg addig akár egy motorra valót is megkerestünk, sőt motorral fogunk hazajönni, ti meg csak tátani fogjátok a szátokat, hogy honnan szereztük. Ha már ingyen lehetett utazni, gondoltuk, mindegy a párnás kocsiba ülünk-e be vagy a fapadosba, a párnást választottuk. Nem mondom, már Debrecen fele kérték a jegyeket is, de mivel ki volt írva az újságban, hogy akik Záhonyba mennek dolgozni, azok ingyen utazhatnak, a kalauz nem zűrözött, sőt odaült közénk, és még olyan titkot is elárult, hogy a vonat csak Kisújszállásig fog menni. Be is jött, Kisújszálláson megállt a szerelvény, és leállt róla a mozdony. Este lehetett, olyan nyolc- kilenc óra. Senki nem tudta megmondani, mikor megy vonat Záhony féle. Öcsém tizenöt éves lehetett, aki nagy izgalommal vállalta a velünk jövetelt, sőt még azt is megígérte, hogy segít a vagon kirakásában, legyen az bármilyen nehéz munka. Nem álmo20