Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Aczél György: Az iskolareform - nemzeti ügy
HARC A MAGYAR ÚRI OSZTÁLY ELLEN Ezt a tanítóképzőt abban az évben alapították, amelyben Eötvös szomorúan híres, kései munkája, a Jelentés a népiskolai nevelés állapotáról — a magyar statisztikai tudományt európai szintre emelő Keleti Károly megfellebbezhetetlenül pontos tényeit felhasználva — keletkezett. Az intézmény a kiegyezés korszakában alakult, amely — akkori legjobbjaink küzdelme ellenére — a több évszázados hátrányt alig volt képes mérsékelni. Nem véletlen, hogy korábban Eötvös az eleven történelmi folyamatokat kutatva azt mutatta föl, milyen volt Magyarország 1514-ben. A reformkorban, újkori történelmünkben először, jelentkezett a modern nemzeti igény, hogy a technikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai haladás fő áramába bekapcsolódjunk. Nagy és értékes eredmény volt ennek az igénynek a jelentkezése, de a Szent Szövetség Európájában nem tudott igazán kibontakozni, és logikus következményét, 48-as forradalmunkat vérbe fojtották. Hibernálódtunk évtizedekre, és — a 60-as éveket követő valamelyes felzárkózás ellenére — a XIX. század vége felé évszázadnyira voltunk elmaradva a nyugati világ fejlettebb országaitól. A kiegyezést követő időkben hiába próbáltak meg mindent lemaradásunk behozására jeles, kiváló kezdeményezők. Mint épp Eötvös példája mutatja, tevékenységük szükségképpen maradt elszigetelt, az úri osztályok szűklátókörűségébe, korlátoltságába fulladtak bele a legnagyszerűbb elképzelések is. Még akkor is, amikor már a kifejlődő munkásmozgalom, a szakszervezetek és az agrárszocialista mozgalmak, a városi értelmiség leghaladóbb rétegei, köztük az Eötvös reményeit hordozó honoratiorok törekvései sok szempontból már összehangzani látszottak. Később Ady és a Nyugat, a Galilei Kör és a Huszadik Század — a félig sikerült korszerűsítő törekvések folytatói s egy történelmi megújulás erjesztői és hírnökei lehettek — de nem tudhatták elmozdítani az országot a lényeges társadalmi reformok irányába. A valódi nemzeti érdekeket, az ország, de még a saját osztálya távlatait is semmibe vevő, tehetetlen és mélységesen konzervatív osztálypolitika törvényszerűen torkollt az első világháború csődjébe. A forradalmak fordították ki tespedtségéből Magyarországot. A forradalmak, amelyek folytatói-betetőzői is voltak a magyar progressziónak. Jelképes, hogy a proletárforradalom nevében Eötvös József nem kevésbé érdemes fiának, Eötvös Lorándnak a búcsúztatásakor Lukács György tisztelgett. Igaz, a forradalmak időben pillanatok voltak: az antant-burzsoázia külföldi csapatokkal, mindenekelőtt a királyi román csapatokkal leverette a puskalövés nélkül hatalomra jutott Magyar Tanácsköztársaságot. Hatása azonban beleszövődött a magyar történelembe. A máig ható tanulságok közül kettőre hadd utaljak! Az egyik, hogy a demokratikus kultúra és szocializmus hogyan lépett szövetségre a Tanácsköztársaság tetteiben és terveiben. A példák Bartóktól a Munkásegyetemig, az iskolareformtól a műkincsek közkinccsé tételéig elég ismert. De jó volna komolyan elgondolkodni kulturális érték és szocialista politika természetes egymásrautaltságán. A másik örök emlékeztető, hogy a békésen indult és nagy kezdeményezésekre vállalkozó Tanácsköztársaságot külső erővel, erőszakosan döntötték meg, s a nemzeti függetlenségről és szabadságjogokról szónokló burzsoázia juttatta hatalomra erőszakkal és külső segítséggel azt a Horthyt, aki húsz esztendővel később majd hadat üzen a szövetséges hatalmaknak. Tanulságos, hogy egy ilyen kis nép, mint a miénk, Európa e táján belső meggyőződése, vágyai, jobb reményei alapján hiába akar a haladás, a szocializmus útjára lépni: ha nincs nemzetközi támasza, nem állhat meg az imperializmus brutális erőivel szemben. Horthy negyedszázada vérben és szennyben kezdődött. Csak a számba vettek közt több mint ötezer a legyilkolt, hetvenezer a fogságba vetett 4
