Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás II. rész
és lett udvarló egy csapásra. Már jobban vártam a sorozást, mint gyerekek a karácsonyt. Az őrnagy azt ígérte, novemberben már katonaruhába leszünk rázva! Egy pár gyerekkel, akikkel bemaradtunk katonának, megbeszéltük, hogy megünnepeljük. A Pató-kocsmát választottuk. Estefele, amikor elengedtek bennünket a sorozásról, beültünk Patóhoz, sörözgettünk, beszélgettünk, ki hova jelentkezett. A gyerekek mind az ávóhoz szerettek volna menni, én a tengerészekhez jelentkeztem. Mondták is a többiek, ó de buta vagyok, a tengerészeknél aki szolgál, még egy év is eltelik, mire hazamehet szabadságra az újonc, de az ávónál, ha feleskették, utána akár minden héten otthon van, aki akar, és a lányok is jobban buknak az ávósokra, és ami a legfontosabb, kapnak önvédelmi fegyvert. De én nem akartam se lövöldözni, se nem voltak ellenségeim, akikkel szemben csak fegyverrel védhetném meg magam. Az apák hamar megtaláltak bennünket, alig ittunk meg két korsó sört, már mindnyájunknak megérkezett az apja. Záróra fele már minden második nóta az volt, hogy „Sírnak rínak a mezei pacsirták, De még jobban a szomorú édesanyák, Szomorú édesanyák ne sírjatok. Megvigasztal a szabadságos fiatok.” Nem fértünk el a járdán, kimentünk a kőútra, és nagy nótázás közepette ballagtunk együtt. Alig tettünk meg vagy húsz métert, amikor egy szembejövő autó megállt. Kiszállt belőle egy rendőr és egy ávós. Kérdezték, honnan jövünk, mért dalolunk, hol ittunk, mér ittunk. Elmondtuk. Na, hagyjuk abba, és pucoljunk hazafelé, mert különben megjárjuk. Mi az, hogy megjárjuk, mondta apám. Na, fogja be a pofáját öreg, mert ha én fogom be, magának hétrossz! Pofája van magának, de nem nekem, mondja apám. Apámnak elmarták a stelungját és cibálták a kocsi irányába, ha neked jobb így, és betuszkolták a kocsiba. Én is megyek, mondom, hiszen nem csináltunk semmit. Gyere csak, te is, legalább apád nem fél, mert jön vele a sorozott fia is! Apám mellé ültem, és őszintén mondom, ez volt életem első autója, de a Tátraplán típusú kocsi nem a rendőrségre ment, hanem már a téglagyárat is elhagytuk, amikor apám mondta, hogy hova visznek minket. Ekkor aki a kocsivezető mellett ült, hátra fordult, és pofáncsapta apámat. Kiverem az összes fogad, ha mégegyszer kinyitod a pofád! Apámnak bizony nem állt be a szája, és hol jobbról, hol balról ütlegelték. Nem tudtam semmit elkövetni a megvédésére, csak azt, hogy mindig elébe tartottam az ütéseknek a fejem, hogy azok ne őt érjék, hanem engem. Már arra is gondoltam, hogy a legmélyebb árokhoz érve félrerántom a kormányt, hadd boruljunk mindnyájan bele az árokba, de a kocsi olyan lassan ment, hogy ezt kivédte volna a kocsi vezetője, és még rosszabb helyzetet teremtettem volna, mint ami. Ösmertem a kőút mentét, mint a tenyerem. Akár éjszaka is meg tudtam volna mondani, melyik eperfán milyen eper terem. Éreztem, ahogy száradt a vér az arcomon, húzta az arcom bőrét, olyan volt, mintha tojásfehérje száradt volna rá. Éreztem, akkora lehet a fejem, mint egy szita. Az autó lehúzódott az árok mellé, és megállt. Az összes világítást kikapcsolták, a mellettem ülő ávós kiszállt a kocsiból, és rámkiáltott: kiszállni! Ekkor már tudtam, mit fogok csinálni. Az ávóst ellöktem, és futottam, ahogy csak bírtam vissza, a község felé. Lövéseket hallottam, és futást: állj meg, te rohadt! Átszaladtam az árkon, be a kukoricába, elestem egy párszor. Nem tudom, mennyit szaladhattam, amikor még egyszer felbuktam a kukoricaszárban. Úgy maradtam, figyeltem, csörög-e valamerre a kukorica. Jönnek-e utánam, keresnek-e, de a fülem úgy zúgott, hogy semmit se hallottam. Vártam egy darabig, majd kikúsztam a kukorica szélibe, és lassan elindultam a kőút felé. Átmentem a kőút másik oldalára, és nagyot kerülve bemértem, hol tehettek ki bennünket. Olyan sötét volt, hogy nem lehetett öt méterre se ellátni, de már olyan közeire kúsztam, hogy az óriás eperfák kirajzolódtak, de mennél jobban meresztettem a szemem, annál jobban nem láttam. Behunytam a szemem, hadd pihenjen. Tíz másodperc is óráknak tűnt. Jaj, csak most ne jöjjön autó, mert rám világít, és meglátnak, és most már nem lenne annyi erőm, 81
