Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Kaukonen, Väinö: A Kalevala és alapjai: fordította Korompay Bertalan
a címe „A finn ősrunok” és „A finn ősrunok I, elbeszélő énekek” Krohn Kaarle a feltehető, első formájukban: az ősformában törekedett az énekeket helyreállítani. Haavio Martti pedig Laulupuu (A dalok fája) és Kirjokansi (Tarkatető) című gyűjteményeiben oly formában igyekezett előadni az énekeket, hogy az ugyan nem felel meg eredeti alakjuknak — amilyennek a feltehető nagy, ősfinn költők szerezték — de megfelel a szerkesztő felfogása szerint ez énekek azon alakjának, amelyben e költészet „aranykorában” virágozhattak. Nem lehetetlen, sőt nagyon is elképzelhető, hogy abban az ősi korban, melyben még történeti okmányok nem készültek, mind a karjalaiak, mint pedig a finnek körében éltek tehetséges művész- és költőegyéniségek, bár sem a későbbi korok forrásaiban, sem a nép szájhagyományában ilyenekre nem találunk utalást. Lehetséges, hogy ez egyéniségek népdalokat szereztek vagy már ismert dalokat alkotó módon továbbfejlesztettek. Ez aligha vonható kétségbe, mert ugyan mi magyarázhatná meg az olyan ragyogó művészet meglétét, mint amilyen a karjalai népköltészet. De megint más megítélés alá tartozó kérdés, hogy az ún. öröklött népköltészet szempontjából adatok hiányában egyetlen népdalról sem tudjuk eldönteni, vajon eredetileg egy vagy több szerző szerezte-e, s így maradt meg aztán viszonylag változatlanul, vagy hogy talán az eredeti kiindulás szűkszavú volt, s a későbbi újrateremtő, továbbfejlesztő alkotómunka folyamán vált-e vajon nagyobb jelentőségűvé. Ezekre és sok más hasonló, az egyéni művészi alkotást illető kérdésekre az egyelőre rendelkezésre álló anyag még nem ad feleletet. Ezért nem jogos régi nagy költőkről és ezeknek az örökösök révén nemzedékről nemzedékre fenntartott és megőrzött költészetéről beszélni. A népköltészet kollektív tulajdon, benne a néphez tartozó alkotó egyének mellett a közösség szerepének döntőbb a súlya, mint a tulajdonképpeni irodalomban, s benne a közösség újrateremtő és fejlesztő munkában vesz részt. Ha a népéneket eredetét tekintve kollektívnak jellemezzük, ez nem jelenti azt, hogy valamely misztikus „népszellem” termékeként keletkezett volna — mint hitték —, hanem csupán azt, hogy több és nem csak egy tehetséges művészegyéniség megnyilvánulásának kell felfogni. Ebben az értelemben kollektív mű a Kalevala is. Az előbb előadottak csak az epikus és lírai dalok, valamint a ráolvasások szövegeire vonatkoznak. A forma és tartalom művészi egységéből következik, hogy az epikus és lírai népdalokhoz a szótól elválaszthatatlan dallam is járult; a ráolvasásokat nem adták elő énekszóval, de ezeknek is megvan a különleges hanghordozásuk. A tartalmilag különféle, de régi versformát követő népénekeket ugyanazzal az ún. runodallammal adták elő. Ekként a kérdés zenei oldala nem támogatja azt a feltevést, amely szerint a népénekek eredeti szerzői nagy művészi egyéniségek voltak. Nem a művészet, hanem a történelem kutatásának problémája az a kérdés, hogy lehet-e használni a népi előadóknak akár a versét, akár a prózáját forrásul és bizonyítékul a régi korok eseményeinek és életformáinak kutatásához. A régi énekmondók előadásában a történelem a legtávolabbi, ún. történelem előtti múlttól elkezdve igen sokféleképpen tükröződik. A hősénekek, lírai dalok és ráolvasások népénekes előadásban — ezek a Kalevala alapjai — népművészetet alkotnak a szó szoros értelmében. Nemcsak elröppent költészet ez, amelyről a régi feljegyzések tudnak, hanem a népművészet folyvást élő formája, mert hiszen „az utolsó runoénekesek” még korántsem pusztultak ki. Mellettük a népi szóművészetnek még más formái is élnek — mesék, mondák, emlékezések —, amelyekből a finn irodalom egy évszázad alatt szakadatlanul merített kultúrértékeket, minthogy ezek mint a népnyelv elbeszélő stílusának kiapadhatatlan forrásai, mindenki számára hozzáférhetők. A régibb korokból ismert témakörök mellett keletkeztek új 20
