Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Kaukonen, Väinö: A Kalevala és alapjai: fordította Korompay Bertalan
suit meg az írás felfedezése után irodalmi alkotómunka folyamányaként. Erről az alkotómunkáról az volt a feltevés, hogy nemcsak egy, hanem több személy is részt vett benne, és vele kapcsolatban használták annak jellemzésére az olyan kifejezéseket, mint „összeállítani”, „egybefú'zni” az eposzt, aminőkkel később a Kalevaláról szólva is sűrűn találkozunk. Nem kétséges, hogy Lönnrot Illés olyan kijelentéseit, mint 1.az, hogy felteszi: a tervbevett mű „félig megfelel majd Homérosznak” s 2. hogy bizonytalan afelől, vajon az ilyen művet „egy vagy több” embernek kell-e létrehoznia, Wolff elméletével kell kapcsolatba hozni, amelyet Lönnrot klasszikus iskolázottsága folytán tudvalevőleg jól ismert. Úgy látszik, Lönnrot Illés nem képzelte magát Homérosznak, vak énekmondónak, akinek az énekei a nép ajkán nemzedékről nemzedékre előadva fennmaradtak, amelyeket később feljegyeztek, és nagy görög eposzok alakjában adtak át a nyilvánosságnak. Nem, hanem Peiszisztritosz kora azon athéni, vagy athéniekből álló csoportjával hasonlította össze magát, amely a dalokat összegyűjtötte, és az eposzt leírta. A klasszika-filológia, pl. Bethe Erich személyében, később azt a nézetet vallotta, hogy az Iliász és az Odüsszeia mögött a távoli múltban egy személy — egy ismeretlen athéni — keresendő, aki mint művész, mint költő, a hallott és feljegyzett énekek alapján alkotta meg a híres eposzokat. Meglepő mármost, hogy a múlt században Lönnrot Illés is erre a felfogásra jutott s magát az ismeretlen athéni költővel állította párhuzamba. Homérosz jelentőségének tehát igen központi szerep jut a Kalevala létrejötte korábbi mozzanatainak történetében, de mint Niemi A. R. megállapította, a görög eposzok hatása a Kalevala voltaképpeni tartalmára igen csekély. Ezzel szemben lehetséges, hogy külső forma tekintetében —abban, hogy a mű 50 nagy terjedelmű énekre van beosztva — ezek szolgáltattak neki példát. Lönnrot Illést gyakran a Kalevala „összeállítójának”, művét pedig „összeállításnak” mondják. Ez a műveletnek külső, technikai részét jellemző szólásmód a népdalok egy jellegzetes sajátságán alapszik. Mind az epikus énekek, mind a lírai dalok és a felmondva — dallam nélkül — előadott ráolvasások egyazon versformát követik. Ez a versforma egyformaságából következik, hogy az énekes az egyik dal befejeztével előadását azonnal más dallal s azután ismét új dallal folytathatja. A lírai darabok általában rövidek — 6—20 sor terjedelműek —, s ha már most a dalolónak kedve tartja, egymás után több dalt is felmondhat; ilyenformán különféle témákat felölelő dallam láncolatok keletkezhetnek. Azonban miként minden ember, úgy az énekmondó is bizonyos fokú kikerekítésére törekszik előadásában s a hiányokat a töredékes helyeken iparkodik kitölteni, kijavítani. Ha az énekes kifelejtett valamit szövegéből, vagy ha már ő is úgy hallotta, hogy az szerinte hiányos értelmű, kitölti a hiányt, amennyire képes rá, akár oly módon, hogy belekölt az énekbe, vagy hogy más dalokból iktat bele az új összefüggésbe illőt. S nem éri be csak az olyan dalokkal, amelyek felhasználását a közös dallam részben megkönnyíti, hanem egészen más szerepű és suttogva felmondható ráolvasásokat is felvesz szövegei közé. A népdal e két alapvető sajátossága, hogy ti. folytatni és kitölteni lehet, döntő módon hatott a Kalevala keletkezésére és annak mind formájára, mind pedig tartalmára. Alkotómunkája korábbi szakaszaiban Lönnrot mindenekelőtt folytatója a népi előadásnak, énekmondó, aki az énekestől idegen új kifejezőeszközt, az írott szót használva, egyhuzamban adhatta elő a sokszorosát annak, ami a legjobb énekesektől fizikai értelemben kitelt, sőt egy alkalommal szinte teljes egészében előadta a hősköltészet magját is. De minthogy az írott előadásmód előnye, hogy nem vész el és áttekinthető: ez a hiányok kitöltésére sokkal nagyobb lehetőséget nyújtott, mint amikkel az énekesek rendelkeztek, egyúttal pedig megnövelte a szerkesztő igényét is munkájával szemben. A Kalevala alakulásának minden mozzanatában észrevehető a törekvés, hogy valami egység szülessék, a legjobb formában s az ellentétek kiküszöbölése által. Abból a szükségletből kifolyólag, hogy az énekmondó magát kifejezze, 15
