Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - SZEMLE - Szajbély Mihály: Egy vajdasági folyóirat monográfiája: Utasi Csaba: Irodalmunk és a Kalangya: [könyvismertetés]
életútjának és munkásságának (vázlatosan) az egészét, de a hangsúlyt elsősorban a szülőföldre helyezi. Ismeri és hasznosítja természetesen a Nagy István-irodalom eredményeit, alapmunkáit is, pl. Pap Gábor máig megkerülhetetlen kutatásait: 1962-es egyetemi szakdolgozatát, 1965-ös kismonográfiáját, Solymár István 1977-es összesítő-kísérletét. Nehéz, de megbízható, s körültekintő művészettörténeti aprómunkával: új összefüggésekkel, eddig nem ismert (vagy rosszul, hibásan értékelt) adatok pontosításával, írások-vallomásrészletek rendbe állításával erősíti, gazdagítja Nagy István-képünket. Új megvilágításban, gazdag összefüggésrendszerben mutatja be Nagy István családtörténetét, szülőháza elhelyezkedését-alaprajzát-berendezé- sét (a székely tízesek rendszerét), tanulmányait- iskoláztatását (új adat az is, hogy a székely magánjavakból éveken át támogatták művészeti tanulmányait), erdélyi kiállításait, azok sokrétű visszhangját, ott készült műveit (mai, romániai köz- és magángyűjteményekben való elhelyezkedésüket) és a Nagy István-i művészetnek a kortársakra, valamint utókora művészgenerációira tett hatását. Érdemes idézni a kitűnő kortárs- festő, a ma is élő kolozsvári Aurel Ciupe vallomását, aki elfogultságmentesen és pontosan jelöli meg Nagy István hatóerejét: „Képeinek faktúráját el lehet sajátítani, lelkiségét azonban nem. Annyiban hatott és hat ma is, hogy magasabbra, nagyon magasra emelte a mércét.” Aurel Ciupe vallomása a festő születési centenáriumán a Forrás 70-es évekbeli Nagy István-publikációinak a sorát indítja el. Murádin ezeket is számbaveszi a több mint háromszáz tételt fölsoroló Nagy István-i rodalomban, mely bő jegyzetanyaggal, fontosabb életrajzi adatokkal, a szülőföldön rendezett kiállítássorral, romániai köz- és magángyűjteményekben őrzött műjegyzékkel (hasznos lett volna Solymár oeuvre-katalógusának számait közölni a könnyebb eligazodás miatt), román és német resumée-vel együtt egészíti-teljesíti ki az összefoglalót. A 60 fekete—fehér és a 16 színes reprodukció (zömében sajnos gyenge színminőségben) is elsősorban az erdélyi fogantatásé, a szülőföldön született alkotások válogatott darabjait mutatja be. Közöttük kiemelt szerepűek a kétkezi munkások, magyar, román, szerb pásztorok, parasztok, bányászok életutat-jellemet- lelki habitust is nagy együttérzéssel megrögzítő arcmásai. A szövegben s a képekben egyaránt a korábbiaknál nagyobb súlyt kap a kortárs művészekről (írók, költők, képzőművészek, színészek) készült portrégaléria. A karakteres, jellemző „felvételű” arcképek (Kuncz Aladár, Áp- rily Lajos, Dsidajenő, Hunyady Sándor stb.) legjobb helye — ahogy Murádin írja jogos igénnyel — „egy irodalmi múzeumban lenne” . . . Az utóbbi években (legalábbis nálunk, Magyar- országon) több Nagy István-mű került állandó kiállításra (a Miskolci Galériában, a Magyar Nemzeti Galéria XX. századi festészet és szobrászat című tárlatán 11, a bajai Nagy István-szobában 26 munkája szerepel, míg a Wolfner—Farkas István) Glücks-gyűjteményből 19 kép jutott a Kecskeméti Képtár különtermébe. Ha gyors számvetést csinálunk, hamar kiderül, hogy Nagy István az utolsó életheiyszínén, s nagyobb egységében, a Duna—Tisza közén szerepel ma is legnagyobb műszámmal. S furcsa módon mégsem lehetünk elégedettek, mert a festő végakarata szerint özvegye 37 művet adott át a Bajai Képtár Nagy István-küiönterme számára. Bajai szobája (csak a múzeum időszaki kiállításainak nyit- vatartása idején!) látogatható ugyan, és immár fél évszázada óta talán a közeli időben nyugpont- ra jut Oltványi Imre gyűjtésével megalapozott Bajai Képtár is. A Nagy István-művek vitathatatlan kvalitásossága, a szülőföldhöz ragaszkodás vallomáserejű, elementáris képvilága, arcképeiben rögzített, szociográfiai pontosságú, s hitelességű történeti helyzetelemzése-elkötelezettsége nemcsak a kortársakra, de utókora erdélyi és magyar- országi művészgenerációira is hat — Barcsaytól Ciupe-ig, Diószegi Balázstól Németh Józsefig, Szervátiusz Jenőtől Cséri Lajosig. A pályatársak, festők és grafikusok megbecsülését fejezte ki az 1973-as bajai „Tisztelet Nagy Istvánnak” kiállítás, s az ugyanakkor ugyanott megrendezett tudományos tanácskozás is. Ez utóbbin fölmerült néhány olyan, máig tovább nem tisztázott, s pontosított kérdés (homokmégyi tanítósága, 1904- től készülő, karakteresen egyéni-egyedi alföldképeinek jellemzése, kiállítási feltárása, valós viszonya a népművészethez stb.), melyek további kutatása Murádin szülőföld-vezérelvé', alapvető monográfiája után még inkább sürgető — az Aiföldön, a Duna—Tisza közén különösen. SÜMEGI GYÖRGY EGY VAJDASÁGI FOLYÓIRAT MONOGRÁFIÁJA Utasi Csaba: Irodalmunk és a Kalangya Az első világháború befejeződése, az új államhatárok kialakulása után éltek ugyan magyar írók Jugoszláviában, de nem létezett jugoszláviai magyar irodalom. A korábbi Pest-centrikus- ság következtében az irodalomnak nem volt helyi intézményrendszere; nem működtek könyvkiadók és nem jelentek meg folyóiratok. Még fájóbb volt a kortársak számára a közös hagyományokból táplálkozó közös szellemiség hiánya. 87
