Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 12. szám - Pelle János: Próbaidő: elbeszélés

A történet épületes, de ettől még többé-kevésbé igaz is lehet. Azt biztosan tudom, hogy Ida néni férje az illegális munkásmozgalom történelmi alakja volt, többször ült börtönben az elveiért, s a lexikon szerint eredeti foglalkozása vésnök volt. Büntető- századba osztották be, átszökött a szovjet csapatokhoz, majd a felszabadulás után, egészen 1969-ben bekövetkezett haláláig jelentős közéleti tisztségeket viselt. Biztos továbbá, hogy az özvegy Angyalföldön ismerte meg a férjét, s valóban tagja volt egy szavalókórusnak. Minden más kétséges, de az én feladatom végső soron nem az, hogy lekáderezzem Ida nénit, hanem az, hogy olvashatóvá, s úgy-ahogy hihetővé tegyem a kéziratát. Máris nyakig ülök a munkában, képzeld, még esténként, Hermina néninél is dolgozom rajta.

Ami különben az eltartottamat illeti, egyelőre tűrhetően érzi magát. Naphosszat hallgatja ütött-kopott néprádióját, s kortyint hozzá a borocskából, amit az idegen- vezetéssel keresett pénzem roncsain veszek neki. Szerencsére nem kéri tőlem a napi kétszeri meleg ételt, hanem ugyanúgy, mint eddig, kibotorkál a konyhába. Tapogatózva valami paprikáskrumpli-félét kotyvaszt magának, amit napokig eleszeget. Engem is megkínált, de a világért sem ennék belőle: a lábasok között feltünedező svábbogarak és a ragadós kosz még a levegővételtől is elveszi a kedvem.

Esténként mindig beszélgetünk egy félórácskát. Elmesélte, hogy gazdag családból származik, az apjának négy bérháza volt Pesten a század elején. De a hajdani vagyonnak legföljebb a nyomait vettem észre a bútorroncsokon, a többit elsodorta a történelem.

Csókollak, szerelmem, nincs már erőm szenvedélyesen búcsúzkodni, mert leragad a szemem. Az ajtón túl Hermina néni hortyog, s holnap a lakásán vár Ida néni. Csak te vagy elérhetetlen messzeségben ... de meddig?”

„Beszélgető, kiabáló, éneklő, jókedvű búcsú-hangulat. Szentistvánnapi búcsú a templom előtt. Körmenet vonul le a Ferdinánd-hídról, a plébános feje fölött lebegő baldachin után. Ministránsok, talpig fehérben, gyerekkórus, öregasszonyok, öregemberek. A Váci úti gyárak munkásai gyanakodva méregetik a körmenetet. Inkább a körhintát kedvelik, ahonnan cigányzene és sramlizene hallatszik és keveredik össze a búcsúban tolongó emberek zsivalyával.

A kocsmák előtti asztalokat ünneplők ülik körbe. Apró és nagyobb gyerekek ülnek apjuk vagy anyjuk ölében, vagy futkároznak a kavargó tömegben. Vannak rágcsáló vagy nyalókát szopogató szájacskák, nyakukban leng a tarka, ehető mézeskalácsfüzér, a lányok hajában hatalmas rózsaszínű, fehér, kék masni. Asztalokon sok-sok pohár, bor sör, pálinka. Tarka búcsúfiák.

,Ez nagy szentség valóban Ezt imádjuk legjobban Melyet Jézus nekünk hagyott Testamentumban . . .’

A klerikális propagandának sikerült megfertőznie jó néhányat a kerületi munkás- fiatalok közül. Ok úgy nőttek fel, hogy már nem emlékeztek a Tanácsköztársaság dicsőséges napjaira, őket sikerült elbutítani az iskolában. Egy fiatal lány, Irén halad a körmenettel, ő is énekel. Zöld kompié van rajta, meg magassarkú cipő, hiszen az ünnepre mindenki kiöltözött, még ő is. Szegény lány volt, de szép, meg is fordultak utána a férfiak, néha még a fenekét is megpaskolták. amit persze nem tűrt és keményen a kezére ütött a szemtelenkedőnek.

12