Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 12. szám - Pelle János: Próbaidő: elbeszélés
PELLE JÁNOS PRÓBAIDŐ Serdülőkorom három eseménytelen hetétől eltekintve soha nem vezettem naplót, így 1974 szeptembere és 1975 márciusa között sem. Megőriztem viszont számos dokumentumot erről az időszakról. Akadnak közöttük hivatalos iratok és magánlevelek, továbbá rendelkezésemre áll egy nagyobb terjedelmű kézirat, illetve annak általam megszerkesztett, s 1975 végén könyv alakban is megjelent változata. Igyekszem megkímélni az olvasót a felesleges, illetve magántermészetű részletektől. Ezért nem iktattam ide bevezetőül 1974 nyarán kelt önéletrajzomat, bár másolati példányai a Bölcsészkar befejezése utáni hónapokban számos középiskolát és kulturális intézményét megjártak, s ennek alapján vettek föl a Kiadóhoz is. Előzékenységem egészen az öncenzúráig terjed: leveleimből, melyeket Moszkvába, a Lomonoszov egyetemen tanuló menyasszonyomnak írtam, gondosan kihúztam szerelmi vallomásaimat és érzéki ömlengéseimet; ezek különösen az első néhány levélben hosszadalmasak és fárasztóak. Csak szemelvényeket idézek Csermák Ida kéziratából és könyvéből, illetve a Hermina néninél talált Ház és telek című újságból és a Háztulajdonosok évkönyve 1936 c. kiadványból. Nem közlöm teljes terjedelmében a Hermina nénivel kötött eltartási szerződést és lakáskiutaló határozatom teljes szövegét sem. Tudom, hogy az eljárásom önkényes. Kívánságra azonban bárkinek megmutathatom az egyes dokumentumokat, győződjön meg a saját szemével is szavahihetőségemről. * ¥ * ,,... eleget írtam már arról, hogy mennyire hiányzol — ígérem, most már csak levelem végén ragadtatom el magam egy-két szerelmes bekezdés erejéig. Előbb azonban beszámolok két fontos eseményről, vagy inkább kínálkozó lehetőségről. Lakás- és állásügyről van szó, tehát nem árt óvatosnak lenni, megnézni, hogy mibe ugrik bele az ember. De mert állástalan tanárként nem élhetünk az apám nyakán, minden alkalmat meg kell ragadni, hogy mikor hazatérsz és összeházasodunk, legyen fedél afejünk fölött, s megéljünk valamiből. Szóval: ha jól emlékszem, beszéltem már neked a keresztanyámról, akit legföljebb évente egyszer látok, unalmas családi vizitek alkalmából. Nos, a derék asszony, akiről tudtam, hogy idős korára szakított a pápával, s lelkes tagja lett valamilyen öregeket gondozó evangéliumi gyülekezetnek, váratlanul felhívott telefonon. Közölte, hogy egy matuzsálemi pártfogoltja lakásán van egy csomó francia könyv, ami senkinek sem kell, s menjek fel, válogassak közülük kedvemre. Még aznap este meglátogattam Hermina nénit, a Visegrádi utcában. Ha még nem láttál évtizedek óta festetlen, kifosztott, roncs bútorokkal tömött lakást, feltétlenül meg kell nézned. Az első szobában feküdt Hermina néni, körülötte pedig a keresztanyám szorgoskodott. A sarokban állt egy rakás, az 1920-as években kiadott francia könyv, amit a lánya hozott magával Lausanne- ból, egy nevelőintézetből. Hermina néni kilencvenöt éves, csupa ránc és teljesen vak. Évek óta készül a túlvilágra, s csak annyit kér Istentől, hogy hagyja az otthonában meghalni. Amikor beállítottam, éppen azért sírt, hogy ez a kívánsága sem teljesülhet, mert a gyülekezet nem hajlandó tovább gondozni, s így menthetetlenül az elfekvőbe kerül. A keresztanyám nagyon sajnálta Hermina nénit, de neki másokról is kell gondoskodnia, s így legföljebb 9
