Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - KRÓNIKA - Kőhegyi Mihály: Végbúcsú ifj. Éber Sándortól

KRÓNIKA VÉGBÚCSÚ IF]. ÉBER SÁNDORTÓL Döbbenettel és felszakadó fájdalommal adtuk tovább egymásnak a hírt ama rettenetes napon: Éber Sándor meghalt. Fogyó életének növekvő lázában, az önmagát emésztőn túlhajszolt szív zakatolva megállt. Elvégeztetett. Hétgyermekes család harmadik gyerekeként született 1909-ben Baján, ahol azután — tanulmányi idejét leszámítva — egész életét eltöltötte. A művészapa árnyékában korán felsejlő tehetsége a Képzőművészeti Főiskolán 1927-ben Rudnay Gyula sugalló erejű közelségében bontakozott ki igazán. 1935-ben végzett és azonnal megkapta a római Collégium Hungaricum ösztöndíját. A mediterrán táj szépségét és az antik kultúra értékeit itt ismerte és szerette meg egy életre szólóan. Hazatérve a III. Béla Gimnáziumban, az építőipari technikumban, majd a tanítóképzőben készítette fel a fiatalok ezreit leendő hivatásukra. Egyéniség volt, annak minden ismertető jegyével. Megalapozott tudású, becsületes embereket nevelt szigorú módszerességgel. A fia­talokkal való törődés, útjuk egyengetése, tanácsokkal való támogatása nem szűnt meg soha. Élete ki- lobbanásáig tanított. Ám a tanárkodás mélységes emberségű hivatása mellett nem szunnyadt el művészeti és néprajzi érdeklődése. A munkálkodás szüntelen szenvedélyével járta az ártéri erdőt, s így lett lassan a „Duna festője”. A halottakról semmit vagy jót gúzsbakötő béklyóján lazítani nem akarván, önmagának adjuk át aszót, hogy szavait idézve megismerhessük művészi hitvallását: „Szakállas fák, vadvizek, tükröződő fel­hők ... Nem szűk világ ez? Itt nőttem fel. Messze csavargásokból hazaérkeztem; érzem, amikor a gemenci erdők tisztelegnek az út mellett. A zöldár, vagy korhadó lomb fanyar illata fogad, békák kórusa kísér. Barátaim az öreg halászok még teregetik a kerítőhálót. Szép vonalú ladikjaik suhanását már motor­csónak berregése váltja fel. Szeremlei sulykoló asszonyok formás lábát mind ritkábban tükrözik a vi­zek. Az ősi vízi malmokat már csak a régi képeim idézik. A Vöröshíd ívét ledöntötte a jegesár. Faragott, büszke halászbárkák sorából már csak egyet ringat a Duna. Sietnem kell. Szabályozzák a folyót. Nem nőnek új kristály-homokú zátonyok, ritkán pihen meg raj­tuk a vízimadár. Móricduna, Cserta, Káposztás, Simonduna mesehangulatú morotváit feltölti az iszap, betelepíti az erdész. Sietnem kell! Jég-borotválta erdők, vízmosta gyökerek, korhadt tőből sarjadó új vörös hajtások, kékfekete vadvizek világa vár, hogy arcképét megfessem.” A külsőleg csendes, eseménytelen évek felébresztették, majd egyre serkentették benne azt a gon­dolatot, hogy a család kezén nemzedékek során felgyülemlett hagyatékot közkinccsé kell tenni, hogy minden darabja a nevelést, az ízlésformálást, a közművelődést szolgálja. Szerencsénkre megértő támogatókra és segítőkész munkatársakra talált. A tárgyakkal való minden­napos együttlét adott erőt utolsó éveiben az életben maradáshoz. A töretlen ívű munkásság a nemso­kára megnyíló Éber-házzal fejeződik be, ahol a példásan, sőt példátlanul pontosan rendezett anyaggal megismerkedhet majd az idelátogató közönség. Megragadó egyéniségét, sodró erejű magyarázatait azonban már nem élvezhetjük. Tanár Úrnak tisztelettel jelentem, hogy az osztály létszáma teljes. De itt vannak a rokonok, pálya­társak, kollégák, tanítványok, jóbarátok és ismerősök is. A város népe, a megye, e kicsiny ország és a távoli nagyvilágban igazoltan távol levők egyaránt némán, befelé hulló könnyekkel hajtanak fejet előtted, kedves Sanyi bácsi. Szeretett latin klasszikusaidat idézve kívánjuk, hogy: Sit tibi terra levis. Legyen neked könnyű a föld. Béke Veled. KŐHEGYI MIHÁLY 95

Next

/
Oldalképek
Tartalom