Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - SZEMLE - Orosz László: Helyünk a világban - Árnyak nyomában: Keresztury Dezső tanulmányai: [könyvismertetés]

lehet az előbbiszerepe, 1981-ben, Bartók-tanulmányiban ad Keresztury legigazabb választ: „Olyan kimeríthetetlenül gazdag forrásvidékre bukkant a társadalmilag-gazdaságilag nagyon is elhanyagolt és elnyomott parasztság világában, amely évezredes mélységekből táplálkozott, s nyugateurópai hatásoktól lényegében alig érintve arra is alkalmasnak látszott,hogy friss indításokat, új színeket, dallamvilágot és ritmikát adjon a romantikus és utóromantikus lángolásban már nagyon is kiégett európai zenének.” (Helyünk a világban, 262-263.)

Kultúránk gyökereinek, hovatartozásának kérdése nem csupán történelmi vagy elméleti probléma. Hogyan és miért több és fontosabb ennél, bővebb kifejtés helyett újra Keresztury pontos megfogalmazását idézhetem: „meggyőződésem, hogy a művek legalább annyira befolyásolják a nemzeti sajátosságokat, mint amennyire — nagyrészt szándéktalan — kifejezői ezeknek.” (Uo. 211.)

A nemzeti azonosság tudatát keresve, erősíteni szándékozva, természetes a múltba tekintés, hiszen az azonosságtudatnak mindenekelőtt történelmi meghatározói vannak. Keresztury azonban előre is tekint. Miniszterként—1946-ban— művelődéspolitikánk feladatait fogalmazta meg olyan tanulmányban, amely máig sem veszítette el érvényét. Több írásban, előadásban azzal foglalkozik, annak jeleit kutatja, „Milyen lesz az ország?” A múltat és a jövőt egyszerre számon tartó távlatosság, a jelenben a múlt hagyományait őrző s velük a jövőt építeni szándékozó felelősség adja Keresztury írásainak a józanul mérlegelő realitáson átsugárzó pátoszát.

Szinte fölöslegesnek tűnik említeni, az irodalomban csak némiképpen tájékozottak körében is annyira ismert Keresztury stílusának fegyelmezett pontossága, lényegre törő világossága. (Fölfigyelhettek erre azok is, akik a televízió segítségével járták be kalauzolásával a nevezetes magyarországi könyvtárakat.) Ez a stílus mégis új oldaláról mutatkozik az Árnyak nyomában című kötet tekintélyes részét kitevő színikritikákban. A Pester Lloydban megjelent kritikákat németül írta, s nem is ő , hanem Monostory Ivánná fordította most magyarra, mégsem üt el ezek stílusa a Magyar Csillagban megjelent kritikákétól. Keresztury stílusának világossága a nyelvi megfogalmazás mögött, a gondolatok világosságában, tisztaságában, hitelességében van. Megkapó ezeknek a kritikáknak tömör, mellébeszélés nélküli tartalmassága. Három-négy oldal elegendő számára ahhoz, hogy egy-egy előadás kapcsán bemutassa a szerzőt, a darabot, a színpadi megjelenítést, nem általánosságokat mondva, hanem jellemző megállapításokat téve a színészek játékáról (a kisebb szerepeket játszókéról is), a díszletekről, a jelmezekről. Kertelés nélkül megfogalmazott szigorú ítéletei hitelesítik dicséreteit. Gyurkovics Tibort idézve, aki a Magyar Nemzetben írt színikritikáiról, el kell tűnődnünk: „Hová lett az effajta színikritika? Mi kelletik az

effajta műleírásokhoz, elemzésekhez! Mi adja azt a megföllebbezhetetlen súlyt? A komoly bántásos kritika miért sokkal megbecsülőbb, mint sok mai, helyi szellemeskedés?” (1985. júl. 26.) Egyetérthetünk Gyurkovics válaszaival is: Keresztury sohasem tolja előre önmagát; amiről ír, azt alaposan ismeri; megvan benne a színházi élmény befogadásához szükséges könnyed játékosság is. Bizony számos színikritikusunk tankönyvként forgathatná Keresztury könyvét.

Keresztury írásművészete értőinek megint csak ismétlés arcképrajzoló tehetségére felhívnunk a figyelmet. A tudós alapossága, árnyalatokra is ügyelő pontossága, tényismerete találkozik ezekben az író megjelenítő erejével. Figyelmébe ajánlom az olvasónak a Helyünk a világban című kötet Egry Józsefre emlékező írását: a badacsonyi táj, az életrajzi mozzanatok, élményt nyújtó találkozások, együttlétek fölelevenítéséből, művészi alkotások elemzéséből áll össze a festő megejtő bensőségű portréja. Nem kevésbé sokelemű és sokszínű a Bartók- és Kodály-arckép ugyanebben, a négy színészportré (Bajor Gizi,^ Timár József, Székely Mihály, Sinkovits Imre) az Árnyak nyomában című kötetben. A Bartókot, Kodályt és Egryt bemutató írások ezt a közös címet kapták: Három magyar géniusz. Olyan művészekről vall ezekben Keresztury, akik a nagyvilág előtt is reprezentálják (vagy reprezentálhatnák) a magyar kultúra valós értékeit.

Személyes okból, minthogy e témával magam is foglalkoztam, foglalkozom, kiemelem még az Árnyak nyomában című kötetből Katona József sorsa a magyar színpadon című tanulmányát. Nem kívánom tüzetesen ismertetni, csak három, számomra—s mindazok számára, akika Bánk bán színpadi pályafutásával foglalkoznak —fontos részletét említem. Az első az: mennyire fontos, hogy e pályafutás kezdetét ne csak a kor szűkebb magyar történelmébe ágyazva, hanem a Habsburg-monarchia politikai és szellemi mozgásának keretében vizsgáljuk. Rendkívül tanulságos itt a Grillparzer Bánk-drámájával való egybevetés, a szokásos szembeállítás helyett a rokon vonás megmutatása. A második tanulságos részlet, amely az előzővel szorosan összefügg, de tágítja is azt, egy a korban népszerű drámatípus, a „Haupt-und Staatsaktion” említése. „Nemcsak színes, pompás jelmezei és jelenetezése miatt volt kedvelt — írja jellemzéséül Keresztury—, hanem azért is, mert bepillantást engedett az udvari társaság titkaiba, intrikáiba, véres tetteibe, a pletykákba és szörnyűségekbe — és egyre nagyobb mértékben azért is, mert ezekben a darabokban a világ istenemberei, a polgári társadalom és az elnyomott nemzetek ostorai nagyon is emberi konfliktusokba bonyolódva jelentek meg; igen, mert itt a zsarnojcok megkapták megérdemelt büntetésüket” (Árnyak nyomában. 469-470.). Világos, hogy ha a Bánk bán egészében nem fér is bele ebbe a drámatípusba, első sikeres előadásainak lelkes közönsége ilyenként nézhette. Irányító fontosságú, további kutatásokra ösztön92