Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Illyés Gyula estéje: Illyés Gyula: A Semmi közelít: [könyvismertetés]

Tanulságos lesz egyszer megvizsgálni, hogy az utolszor szólónak mik, milyen gyakorisággal és súllyal jutnak az eszébe. Hogy elsőbben a gyermekkor színhelye, Tolna, az csak természetes: a bognárműhely élő, mert személynevet kapott szerszámai (Gyermekkorom lelkestársa), a fotográfushoz induló család ünnepi készülődése (Vihar előtt), az estéli harangszó, melyben Petőfi Sándor cseng-bong, friss hangon (Terjed a falu). Majdnem ugyanilyen intenzitással foglalkoztatja a háború s a kiszolgáltatott helyzetben vergődők sorsa (Vizsgáztató halál, A háborútól rettegőknek stb.), s nem kevésbé, hogy má- iglan érvényes szavú kor- és nemzedéktársai, Fülep Lajostól Németh Lászlóig és Szabó Lőrinc- ig beépültek-e eszmevilágunkba, művelődésünkbe vagy még csak mindig téblábolnak, befogadásra várva.

Napjai gyorsulnak — tőle a kép — akár a postalovak, s ő, a bölcs vén, igyekszik minél jobban kihasználni az időt. Nem vitás, őz-csenddel teli korty lélegzetre vágyik, hogy öregedéssel súlyosbított magánya némileg oldódjék, melyben még most is túlságosan nagy a csatazaj. A menekvő és a kényszerűségben szóló — mert erkölcse nem engedi, hogy hallgasson — drámája ez; nem elég a téllel, az „áradó”, „a hó alá takart halálszaggal” megküzdeni, újólag ott a már-már kényszerképzetnek ható történelmi zúzódások egész sora.

Ferdítések, letakarások, átmázolások, a megháborodott elmével hatalmat gyakorlók gyalázata.

Az Ad glóriám vasconum sötét kezdőképe már megadja a hangot: „Hazáink — határai! Akár a tűiért sajtok kérge — : ez itt / szűkre szikkadva, amaz ott meg cseppfolyósra nyúlva: penészlenek.” És folytatódik a kiúttalanságot, megfeszítettséget, kiűzetést ostorozó vádbeszéd — Illyés zseniális, mert reményt is nyújtó zsolozsmája — mindaddig, míg meg nem szólal a kétkeziek, az építők bölcs nyugalmát hirdető hang.

Mire felel? „Mert összefűz, ami megűz: pünkösdi lángként szívekbe osztja szét: / menti örök életre veled is azt az egy hazát, melyet valóvá: okozattá most gyúr lélek- beli ok. / Összeterel, mi szerte ver!” Erre a szép elméletre jön válaszként, megint csak a képes beszéd igazát hirdetve, az a példázattá emelt munkafolyamat, melyben összegződik, mintegy az életmű filozófiáját jelképezvén, a lehetetlen megkísértése: „vállaljuk teendőnket a zugokban, / a gyertyafénybe emelt kémcsö- vek-kívánta / kitartást, a téglák darabonkénti / meggyúrását, kiégetését, kivárva /— szó nélkül, hogy megérdemelték — / hány s hány nagy porrázuhanást. Kezünkben, / kesztyűtlen, napszámos-kezünkben: / hogy rakható újjá a Ház a földön, / sőt tán Bábéinak, a Dacnak, / mégis megépítendő tornya.”

Mint Adytól máig oly sokat, Ót is a nagy szimbólum, a szellemnek lakóhelyül állítandó kated- rális izgatja, ezért ír verset „Németh László születésének nyolcvanadik ünnepére”. Az Üdvösség vagy halál befejező képsorában ugyanaz a dac munkál, mint az Ad glóriám vasconum fönt idézett jelenetében. Hogy komponálni tud, az nem újdonság, hogy a dramatikus zárással mily átokjövendölést szakajt a „kézre kapott” hit elsikkasztása miatt bűnössé vált tolvajokra, az rögtön kiderül: „Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szétszórja / s a kárhozókra, kőre kő, / a büntető / idő botja kopog”.

Ökonomikus, még a halál előtti években sem pazarolja szavait. És megbízik az olvasóban avval is, hogy számtalan gondját, kételyét reátestálja. Az Egy akol című verse mindössze tizenhét sor, s mi mindent tud benne összesűríteni! A címválasztás tudatosságához nem férhet kétség. Az akol, az állatok számára elkerített hely a pusztát, Illyés kedvenc, remekművet is teremtő témáját juttatja eszünkbe. S egyúttal az összetartozás melegét. A címet olvasva még alig gondolhatjuk, hogy a költő a határok közé terelt „nyáját” azonnal jelképpé emeli. Pedig erről van szó: az összeterelő mozzanatról. Egy pillanatot nagyít föl a kép: valaki — a költő mint közösségért felelő jó pásztor — még egyszer, utoljára hátranéz, hogy számbavegye a reá bízott értékeket. Döbbenten tapasztalja, nélküle is megy minden a maga útján. Eme józan észlelet áll a vers középpontjában: „Vonják kottavezette szemmel / vonójuk a hegedűsök. / Fújják rezük a kürtösök. / Nem néz a nő-szólista sem fel. / Nem kap egy pillantást a mester”.

S innen már csak egy ugrás a hatalmas látomásig. Noha érezzük a tágítást, alig megnevezhető. A remekműnek nincsenek szabályai, szinte megmagyarázhatatlan, mit, miért csinált a költő. Az Egy akol is ilyen költemény. Mégis, ha valamiképp föl akarjuk fedni a rejtélyt, először a dolgát minden különösebb irányítás nélkül tevő nagy „zenekarra” kell figyelmeznünk. Amelyben kiki tudja a maga szerepét, olyannyira, hogy még az őket irányító karmester sem kap — ha csak egy pillantásnyi — visszaigazolást.

...„bár megszállottan, mint a sámán / hajlong ö, kapkod, int nekik, / bőgő széllel úgy birkózik / nyalva verejték csöppjeit—”. Ki ez a megszállott? A karmester, vagyis a költő. A költő, aki vakhite — tévhite, rendíthetetlen hite? — szárnyán szinte megistenül, de már alig van hatalma. Hová lett magabiztossága, figyelmeztető hangja? Miért az életútnyi próba és gyakorlat, ha már ő is — erkölcsi figyelmeztetése, szava — megkerülhető? S a nagy — Illyés sugallta — űri zenében, amikor már egy „távoli Úr” „érzékszerven túl hallhatókat” is közvetít, eggyé olvad az egész terem. Hallja a zenét, lelkét kitárná minden jó előtt, de csupán a megvilágosodás élményét kapja. És a döbbenetét, mit a költő közvetít: bárhogy szeretné, nem tudja meg88