Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből

kispolgárok voltak, olyanok, akik azt hitték, hogy Szálasi — eredeti nevén Salasjan —, illetve a Führer kaparja majd nekik ki a gesztenyét. Úgynevezett nagy, vagyis tudatos és képzett nyilas talán négy volt a városban, de ezek 1944. október 15-e előtt semmi hatalomhoz nem jutottak, 15-e után pedig nyomban pakoltak, hiszen a front a szomszédban volt... Ki lehet hát Bátorban a fasiszta, értvén ez alatt a büntetendő, vagy legalább szájjal elkövetett cselekedeteket is?! ... Nem tudtuk, s e békés, bár nyugtalanító töprengéssel elköltött ebéd alkalmával még ingyen se gondoltuk volna, hogy apánk rövidesen részletes „tájékoztatást” kap erről, mégpedig „első kézből”, azaz a járási rendőrkapitánytól!

A Mándi-uradalom központja a volt Károlyi-latifundium helyén s annak utódjaként több mint 100 holdat foglalt el, valaha a város szélén, e század közepére azonban a házak már szinte körülfolyták. Házhelyosztásra tehát elsősorban ez jöhetett számításba, s tekintve, hogy 63 holdján szőlő volt, sokan szerettek volna belőle részelni. Apám volt a telepvezető, azaz, a tervezett földosztáskor szakértő. Ez okolja, hogy úgy februártól kezdtek nálunk megszaporodni az olyan vendégek, kikkel addig nem tiszteltük meg egymás házát. Ez emberek kivétel nélkül az induló új élet vezetői voltak, minden pártból. S a jövetelek célja kivétel nélkül, hogy ki milyen darabot s hol akar a Mándi- központból. Apánk mindenkit meghallgatott udvariasan, türelmesen, csak mi vettük észre pipája rezdüléseiből, hogy közben nem kevés önfegyelemre van szüksége, aztán mindenkinek így felelt: „Majd ahogy a nyíl esik.” Tudniillik, hogy az osztozás ősi formája, a nyílhúzás alkalmával kinek melyik parcella jut.

Hanem ebben vendégeink egyike sem akart megnyugodni, noha egyeseket magam hallottam, amint gyűléseken az osztás tisztasága és demokratikussága mellett állt ki nagy garral, másoknak pedig apám említette szelíden, hogy az új világot csak becsületre lehet alapítani . . . Ilyenkor aztán mindig vita támadt, hosszú és kacskaringós, minek során előkerült a közélet tisztasága, az új vezetők feddhetetlensége, meg a régi, protekciózó rendszer korhadtsága . .. Nem részletezem, mert e témák visszatérőek a napisajtóban, csak oda akarok kilyukadni, hogy a vendégek a kitételekkel mindig egyetértettek, csak éppen attól nem tágítottak, hogy az a nyolcszáz négyszögöl, ami nekik jár . . . Hanem apám sem tágított a maga szelíd, ám ingathatatlan véleményétől, minek eredménye lett újfent és újfent, hogy a kedves vendég elégedetlenül távozott, én pedig a magam tizenhárom évével nem akármilyen leckéket kaptam ezen a tavaszon. A rendőrkapitány például a süketek jellegzetes hanghordozásával jelentette ki, hogy apám, úgy látszik, nem a volt elnyomottakhoz, hanem a fasisztákhoz húz!... Ez olyan légbőlkapott volt, annyira alaptalan, hogy apám nem is válaszolt, csak mosolygott, s fölállt, jelezvén, hogy a vendég többé nem kívánatos ebben a házban.

Mosolygott akkor is, mikor Húsvét szombatján reggel (az éjszakai letartóztatások csak később jöttek divatba) megjelent nálunk két rendőr, s felszólították, hogy vegyen magához két pokrócot, meg kétnapi élelmet, s ellenállás nélkül kövesse őket!... Követte, persze. Mit tehetett volna? Elbúcsúzott tőlünk, mint aki nagy útra indul, fogta kis motyóját, s lehajtott fejjel ment ki az ajtón.

Mi pedig ott maradtunk állva. Csak anyánk rogyott le az asztal mellé, s zokogott visszafojtva. Soha nem felejtem el e perc iszonyatát.

A vád természetesen nem az volt, hogy nem akart összejátszani a vezetés korrupt egyedeivel — ó nem! „Természetesen” az került elő, hogy fasiszta.

A családnak mindig apánk volt a feje, vitathatatlanul: az előkerülő vitás kérdésekben a „felek” meghallgatása útján, ő döntött, fontos határozások idején, a lehetőségek alapos és közös megtárgyalása után, ő mondta ki a végső szót. S ha ezt mi, gyerekek, néha elfelejtettük volna, akkor anyánk mindig figyelmeztetett: „Megmondta apátok!” És ekkor már nem volt vita, csak végrehajtás... Most azonban éppen a család29