Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből
emberi tartásukat. A kisebbség volt ez, még talán a nincsteleneknek is csekélyebb része, én azonban mindig szégyellem magam, ha rágondolok, s ez bizony újra és újra megtörténik, mert A felkelő Nap országa máig itt van a polcomon ... Másnap vagy harmadnap az utolsó katona is kivonult Bátorból, csak éppen a szőlődomb tetején, körülbelül ahol ma a víztorony áll, maradt beásva egy légvédelmi löveg. Kárt nem tett az erre szálló gépekben, viszont ránk vonta a tüzet. A dombtető talán hatszáz méterre volt házunktól, de apám azt mondta, ekkorát nem tévednek a szovjet tüzérek ... Gondolom, ezt részben a mi bátorításunkra mondta, de szerencsére, nem tévedett. Talán egy napi működés után a szovjetek telibe találták, s azután elhallgatott a nehéztüzérség, illetve most már átlőttek a város fölött, s közeledett az aknavetők, a gépágyúk meg gyalogsági fegyverek zaja. Már nappal is az óvóhelyen tartózkodtunk, kivéve, ha a harc csendesedett. Néha órákra is elült a zaj, s olyankor előjöttünk, az asszonyok valami hamar-ételt sikerítettek, mi gyerekek elláttuk a jószágot, a férfiak pedig az aknák és repeszek okozta károkat javították. * # * Kedvelt krónikásom, Máté Gyula így jellemzi e napokat: A lakosság egy kis része, melyre megrendítőleg hatottak a szélsőnacionalista propaganda hírei, már október első napjaiban szedelőzködött, s egy részük el is jutott Budapestig, sőt, később a határt is átlépte, többségük azonban a csapatok sűrűjében megrekedt, és többnyire még a front beérkezése előtt visszatért a városba. A második menekülő hullám október húsz körül indult, ez azonban csak Nagykállóig jutott, s onnan szinte meztelenre vetkőztetve, minden értékéből kifosztva tért meg. Olyan is volt, aki a nagyobb biztonság kedvéért német alezredest vett be az autójába, a határban azonban a tiszt kiparancsolta a családot, s egyedül hajtott el az értékekkel... Senki sem sajnálkozott rajta. De különben is mindenkinek megvolt a maga baja, bánata, félni vagy félteni valója. Nyugodtan senki sem várta az eseményeket. Én sem, noha politikailag semmi félnivalóm nem volt. Ám minden aggodalmam mellett is bizonyos kíváncsiság élt bennem, hogy mit hoz a holnap, hogyan viselkednek társaim, ki mint vélekedik a várható változásokról. Mint az 1914-es háborút átharcolt, fogságot szenvedett ember fia, tudtam, hogy az orosz jólelkű nép, s végeredményben azonos európai kultúrát, értékeket hordoz. Pár száz szót megtanultam, sőt, számomra könnyű nyelvtanukat is, de jobban bíztunk feleségem angol útlevelében, mely bizonyította, hogy védelemre érdemes. Ennek később valóban nagy hasznát vettük. A legmegnyugtatóbb azonban az volt, hogy Árkosy István görög katolikus lelkész üzenetet kapott az egyik erdélyi püspöktől, miszerint a szovjet hadsereg erkölcsi alapon áll, és számolni lehet humánus működésükkel. Nem érdekli őket, hogy kinek mi a felfogása a bolsevizmusról, csupán az ellenük irányuló cselekedeteket torolják meg keményen. A visszavonuló csapatok éjjel és nappal állandó mozgásban voltak. Aki hallotta már a dunai jég zajlását, annak fogalma lehet erről: állandó sustorgás, dübörgés, amit néha szakított meg a légvédelmi ágyúk döreje. Utcára menni elég kockázatos volt, mert az ember sohasem tudta, mikor tér be egy részeg katona a lakásába, hogy ott randalírozzon, erőszakoskodjon. Rövidebb időre azért el-elmentem, tájékozódni. A helybeliek alig is dugták ki az orrukat, de ha ismerőssel találkoztunk, megálltunk, s akkor mindenki kétségektől gyötörten, némelyik sírva kérdezte, hogy mi lesz? S nem volt ember, aki választ adott volna. Aki korábban a frontról tért meg szabadságra, s rémtörténeteket mesélt, arról most rendszerint kiderült, hogy maga is csak hallotta. Egy német tiszt, aki volt visszafoglalt területen, olyan szamárságokat mesélt, hogy mi helyben meg tudtuk cáfolni. 22
