Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből

szanaszét, de ugyanolyan elrendezésben, mint a keresztények, vagyis az utcák elején a módosabbak, kintebb a szegények. — A bátori zsidóság a bátori nép sorsában osztozott mindenkor. Gazdag körülbelül annyi volt belőlük, mint a keresztények között, kereskedőik, iparosaik többsége ugyanúgy a napi megélhetésért gürcölt, mint oly sokan a két háború között, és számos földmíves meg földbérlő mellett közülük is sok volt a napszámos, fuvaros, favágó, kon­tár, rongy- és csontszedő. Az utcán együtt játszottunk a zsidó gyerekekkel, mind paje- szossal, mert a szegényebbje jobban tartotta az ortodox hitet. Ha emlékszel, a háború alatt már előfordult, hogy nyilas legények, szombat este, részegen az úgynevezett Szá- lasi-indulót énekelték, s ha zsidó akadt útjukba, belekötöttek. Ezeket azonban fog­dába vitték a csendőrök. Hogyne, mikor ők is szegényemberek voltak, és bajuk soha­sem azért akadt bárkivel is, mert az zsidó. Becstelen iparos vagy kereskedő pedig a keresztények között is volt, s csak azt akarom mondani, hogy a nép nem a vallás, hanem a tisztesség alapján ítélte meg a zsidóságot ugyanúgy, mint bárki mást. — És amikor a sárga csillagot fel kellett varrniok!... Ahogy utáltuk a pökhendi né­met katonákat, úgy sajnáltuk a megbélyegzetteket, mert tudtuk, hogy mindez őmi- attuk van... De még mikor gettóba kellett menniök,még akkor sem gondoltuk, hogy a pusztulásba hurcolják őket — és ők sem gondolták. Nem tudom, te mire emlékszel, de bennem az maradt meg, hogy legerősebben ők áltatták önmagukat. Stadler néni, a szomszédunk, azt mondta anyámnak: „Ne sírjon, Szabóné asszony, nem lesz semmi baj. Győznek az oroszok, visszajövünk, s élünk boldogon!” S milyen kihalt volt negy­vennégy nyarától Nyírbátor! Kétezer hétszáz embert vittek el, körülbelül nyolcszáz családot, s utána milyen idegen volt a főtér a sok lehúzott redőnnyel, a megszokott ismerős arcok nélkül. Emlékszel?” Emlékszem. Anyám 44 tavaszán vállalta el, sajnálatból és szolidaritásból, hogy két ortodox család naponta tőlünK vigyen tejet, pedig a dolog kissé kacifántos volt, mert saját edényt hoztak, abba kellett fejni, a kezét előttük megmosni, az ő kendőjükbe meg­törölni, sőt, a tejet is csak az ő szűrőjükön engedhette át. Mi, fiúk, ezen furcsálkod- tunk, anyánk azonban naponta csinálta a nagyon barátságos és nagyon szomorú két néninek, s ki-kiokított bennünket, hogy hát persze, nekünk ez mulatságos, de meg kell értenünk, hogy minden népnek, minden vallásnak megvannak a maga szokásai. Lehet, hogy az ő szemükben meg mi vagyunk a furcsák — vonta le a végső következ­tetést, s utána tűnődött szavainak ... Aztán emlékszem arra is, mikor apám több ízben is hajnalok hajnalán jött meg, és csak a felszabadulás után derült ki, hogy ismerős csa­ládok féltett holmiját rejtették el. Egy ismerősnek apám a bújtatást is felajánlotta, de nem fogadta el, mondván, hogy jobban el lehet bújni a nagyvárosi dzsungelben. És el­utazott Pestre. Többé nem láttuk. És senki helyiről nem tudunk, utólag sem, aki helyben vonta volna ki magát a depor­tálás alól. Debrecenbe, Pestre, távoli ismerősökhöz viszont sokan mentek, ahogyan a felszabadulás után derült ki, hogy a Mándi-uradalom pusztáin is több zsidó vészelte át a nehéz hónapokat. Maga a földbirtokos nem került a kihurcolás szomorú sorsára, mert a családnak ez az ága még az első világháború előtt kikeresztelkedett s magyar nemességet vásárolt, Mándi Tibor pedig már keresztény bárónőt vett feleségül, így esett, hogy míg földesurunkat nagyságos uraztuk, addig feleségét méltóságos asszony­nak kellett szólítani — de hogy ezt szívesen és kedvvel tettük mindkettőjüknek, an­nak oka jóságuk, állandó segítőkészségük, s mindjárt sorra kerül az ok, ami miatt a mi családunkban máig is így emlegetjük őket. — Az időrendben egyelőre ott tartunk, hogy állunk a Nyíregyháza felé vezető Pócsi út — ma, emlékükre, Mártírok útja — elején, a görög templomnál, s nézzük, ahogy a forspontra kirendelt fuvarosok meg gazdák csendőrök fedezete mellett viszik őket véghetetlen hosszú kocsisorban, lehajtott fej­17

Next

/
Oldalképek
Tartalom