Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből

Nem voltak itt illúziók. Negyvenkettő nyarán Munkácsra telepedett Gergely bátyámhoz utaztunk Pistával. Még nem volt Voronyezs, a 2. magyar hadsereg csapatai még gyors ütemben törtek előre — a vonatban mégsem volt lelkesedés... Bátyúban áll a szerelvény, a másik vágányra szembevonat érkezik, s a mellettem kihajló férfi katonaruhás ismerősét fedezi föl: ,,Na, mi van, pajtás, nem haltál meg dicsőn?” ,,Nem, komám, inkább csendben leszerelek.” Gergely bátyám is akkor szerelt le. Boldog volt, hogy hazajött, és szomorú, mert tudta, hogy újra be fogják hívni: „Elmegyünk a Volgáig, vagy az Urálig — de hány kilométer még a Csendes-óceánig? És a zsákmányolt fegyvereken ott a fölírás: Made in U.S.A., Made in Canada!”— Nem kellett ahhoz tudós grófnak vagy tájékozott hírszerző főtisztnek lenni, hogy az aránytalanságok előtűnjenek . . . Talán nem tévedés, mikor megállapítjuk, hogy a magyar katona harci erényei évszázadokon át nem álltak rossz hírben a kontinensen. Még az első világháborúból is sok ilyen följegyzés maradt ránk, ellenfeleinktől. A második világégés idején kezdik lebecsülni a magyar katonát, s elsősorban a német szövetséges. Válaszul, a voronyezsi katasztrófa után a hivatalos magyar propaganda nagy hadjáratba kezd az „ősi vitézség” feltámasztásáért.

Ezt utólag tudom, a közzétett iratokból, akkor csak azt láttam, hogy negyvenhárom nyarától megszaporodtak a buzdító plakátok, a serkentő cikkek és rádiószózatok, no meg a hazafias beszédek az iskolában és leventében. Korábban az előttünk járó évfolyamtól vettük át a tankönyveket, a háborús takarékoskodás okán, 43 nyarán újakat nyomnak, s ezekben már jócskán olvashatunk a Kárpátok gerincén ki-kicsapó vitéz eleinkről ... „Hogy más égtájak felé is kicsaptak, arról kevés szó esik” — állapította meg apám.s nekem ennyi elég, hogy helyen maradjon az eszem meg a szívem,azaz,hogy ne becsüljem le, de ne is becsüljem túl vitéz eleimet. Mert azok nem tehetnek arról hogy most az én szovjetellenes harci kedvemet akarják fölszítani az ő példájukon ... Ekkor jön haza Lajos bátyám a frontról, tizedesi rangban, mellén kitüntetés. Kérdésre elmondja, hogy egy visszavonulás alkalmával mint géppuskás helyt állt tizenkét órán át egy horhosfőben, és ezzel számtalan fáradt magyart mentett meg a fogságbaeséstől. Apám bólintott: Jól van, fiam, ha egyszer odaviszik a szegény ember gyerekét, akkor ne legyen tutyimutyi, hanem állja meg a helyét!

S én ezt a fölfogást a korábban tárgyalt munkaerkölccsel találom rokonságban: tudjuk, hogy nem magunknak dolgozunk, de semmiember módjára akkor sem viselkedhetünk — mert nem vagyunk semmiemberek! .. . Naiv fölfogás, nem vitatom, sőt, e szövevényes huszadik századi történések közepette nem is mindig hasznos— ám én ebben a könyvben nem célszerűségi, hanem tényfeltáró szeretnék lenni. S e ponton jelesül azért, hogy megértsük a második világháború alatti népi magatartást: nem szeretjük ezt a háborút, ezért aztán nem is vitézkedünk különösebben, de ha arra kerül a sor, hogy engem lőnek vagy én lövök, akkor az utóbbit választom ... Ez annyira alapvető, annyira az életösztönből fakadó, hogy józan ésszel nehezen lehet elvitatni — hány esetben vitatták mégis a felszabadulás után; de ne vágjunk a dolgok elébe.

Hogy a második világháború végefelé az országban nem volt olyan heves és tömeges elégedetlenség, mint 1917-ben és 18-ban, annak első és közvetlen oka, hogy volt mit enni. Pontosabban: kinek-kinek nem sokkal kevesebb volt, minta háború előtt. Ámuldozva hallgattam édesanyám elbeszélését, hogy mennyire nem volt semmi a múlt háború végén. Hogy volt idő, amikor só nélkül kellett kenyeret sütni. Úgy látszik, most a rendszer vigyázott: nem akart népi lázadást előidézni. Vagyis, a magyarság háborúvégi viszonylagos mozdulatlanságát, határozatlanságát véletlenül sem az okozta, hogy elhódított bennünket a negyedszázados ellenforradalmi propaganda, hanem az, hogy az egész nemzet sínylette a cselekvésképtelenséget, kiúttalanságot. A leghaladóbb egyének, szellemi politikai csoportosulások is. Azt, hogy ha Európának ezen a részén de15