Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - MŰHELY - Katona Imre: Györffy István és a folklór
„népszerűségét” a felszínes vallásosságnak és a folytonos háborúskodásnak tulajdonítja, és bár a balkáni népek hasonló „szokásairól” is tud, nem teszi meg őket bűnbakoknak. Vázlatos képet ad a népi gyógyítás változásairól és rétegzettségéről, olykor találó összegezéssel: „A pákász volt a patikárus, a javasasszony meg a doktor”, írja a Nagykunsági krónikában (1941,54.) Györffy a néprajzi kutatót — saját szavával — hivatalból hagyománymentőnek tekintette, történeti módszere érzékennyé tette a változások iránt, mely a folklór jelenségek vizsgálatában is megmutatkozik. így pl. levéltári és szóbeli adatok, valamint saját megfigyelése alapján is ír egyes szokások (a régi juhtor, lakodalmi lövöldözés, tyúkverő, ill. a korabeli fonó, játszó stb.) eltűnéséről, mások (pl. a matyó lakodalom) elszegényedéséről. Más vonatkozásban is hasonlót tapasztal, és legtöbbször a régit tartja értékesebbnek: „ . . .ma már nem tud a nép olyan szépen beszélni, mint hajdanában”, írja az a Györffy, aki látható kedvvel időzött el a káromkodásoknál. A népi vallásosságot felszínesnek tartotta, a régi-keleti-pogány örökséget viszont elevenebbnek. így a szilaj pásztorokról megemlíti, hogy aszálykor felcsendült ajkukon az ősi pogány ének: Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz; A szeginy barom is csak a gazdára niz. Istenem, Istenem, adj egy csendes esőt, A szeginy baromnak jó legelő mezőt! (Nagykunsági krónika, 1941:8.) Ugyanezt a dalt egyes folkloristák éppenséggel a pásztorok csendes, áhitatos imádságaként említik. Györffy egyes esetekben határozottabb véleményt is nyilvánít, így pl. fejcsóváló rosszallással tapasztalja a modern táncok vidéki térhódítását; és voltaképpen átmeneti állapot rögzít, amikor arról ír, hogy csizmás, nyakkendőtlen parasztlegények ropják a polgári társastáncokat, és a faluszéli gyepen mezítláb futballoznak; olyan ez, írja, mintha ágyékkötős néger cilindert rakna a fejére. A különféle közösségeket olyan meghatározó jellegűeknek vélte, hogy a levéltári forrásokból megelevenített, a legöregebb közlők emlékezetében megnőtt egyéneket kivéve kevés figyelmet fordított az akkoriban tömegesen jelentkező népi egyéniségekre; utóbb e szemlélete jelentősen módosult, nemcsak a népi iparművészeket támogatta, hanem később már ún. naiv festők is feltűntek közvetlen környezetében. Goethéhez hasonlóan fogalmaz: „A Teremtő a tehetséget úrnak, parasztnak egyformán adja’.’ (A néphagyomány és a nemzeti művelődés, 1942, 49.) Györffy tárgyi kutató volt, sokat vitatott, nagyszabású hagyománymentő programjában mégis a folklór kapott előkelőbb helyet. Ehhez azonban nem annyira saját anyagát használta, mint inkább a korabeli szakirodalomét és természetesen kiterjedt tapasztalatait is. Györffy a hagyományos népélet egészét teljes és zárt, továbbá egységes rendszernek is tekintette, ennek megfelelően hagyománymentő programja is rendszerszerű. Mivel pedig a néphagyománynak adott elsőbbséget, az is természetes, hogy a nemzeti kultúra alapjául szánta. Nem kívánt hátat fordítani Európának, elismeri kultúrája — ismét saját szava — magasabbrendűségét, de csak a nemzet egészére kiterjesztett néphagyomány alapján, különben a magyarság elveszíti saját színeit, és végső fokon eltűnhet földrészünk népeinek tengerében, amint erre már számos történelmi példa is int. Györffy szerint maga Európa sem a közös, hanem a különös vonásokra kíváncsi. A sajátosságok terén azonban a keleti-régi-népi és ezeken belül a „törökös”, „nomád” kissé ellentmondásosan fonódik össze, miként kortársai majd mindegyikénél, s az értékrend hangsúlya is eltolódik ezek felé; így a szándék és a megvalósulás sem mindenben egyezett. Ebből következik a nyugati-nak és az új-nak gyanakvó meg- vagy éppen elítélése, 65
