Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - MŰHELY - H. Nagy Erzsébet: A népnyelv és az irodalmi nyelv találkozása mai emlékező írásokban
1 ' \ lékezések, vallomások. Nem sorolom fel őket, kettőre azonban felhívom a figyelmet: egy mezőkövesdi sum másassz oft y Vallomására (G. Margit vallomását megírta Fél Edit. Új írás 1976. 7. 53—68.), és fegy írástudatlan, Baranyába került moldvai csángó asz- szony történeteire (KoftSrs, 1976. 7. 1787—1797; Új írás 1980. 7. 9—20). S az ön- vallomásos paraszti irodalom ezen csoportjába sorolom Gazda József: így tudom, így mondom című könyvét (Bukarest 1980), amely háromszáz falusi ember magnóra rögzített megnyilatkozásainak hű közlése, az erdélyi magyar falusi nyelv színes tablója. Varga Domokos joggal nevezte az utóbbi évek legszebb magyar könyvének. Az e csoportba tartozó alkotások közelebb állnak a néprajzhoz, mint az irodalomhoz. Ám a megszólaló emberek mesélőkedve, kristálytiszta nyelvhasználata, a legszebben megőrzött falusi nyelv fordulatai irodalmi rangú részletekkel telítik szövegüket. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a tipizálás elemzési segédeszköz, nem jelent értékítéletet. Nyelvileg sokszor éppen a harmadik csoportba tartozó írások a legfrissebbek, legérdekesebbek. BESZÉLT NYELVI JELLEGZETESSÉGEK A SZÖVEGEKBEN A műfaj legszembetűnőbb nyelvi jellegzetessége az, hogy a fogalmazásmód, a hangnem és a stílus a szóbeliséghez, a beszélt nyelvhez áll közel. A szövegeket tulajdonképpen hallgatni kellene. Mert elválaszthatatlanok az írásoktól a metakommunikációs eszközök, a gesztusok, a mimika, a beszédtempó. Marosi Júlia az előbb említett csángó asszony vallomásainak közlésekor így számol be az asszony beszédjét kísérő jelenségekről: „Vallomásai könyveket töltenének meg. De amit elmondott, elsősorban nem eseményes történetekben bontakozott ki, hanem belső történésben. A villámlástól szétfutott idegeiben a félelem, a félelemből már sarjadt is ki: élet és halál, isten, túlvilág, valóságos és képzelt szenvedés. Olyan drámai monológok szakadtak ki belőle, hogy velejéig megráztak volna bárkit. Folyton azt éreztem, a nyelv és ember nem távolodott el egymástól — ugyanazt mondja; ugyanazt a test, amit a lélek. Ami emlék volt, nem maradt meg múlt időnek, azonnal átváltozott jelen idővé. Nemcsak a szöveget, hanem az elmondást is drámaiság izzította át. Voltak részletek, ahol a beszéde fölgyorsult, szinte az érthetetlenségig. Voltak hosszú elhallgatásai szöveg közben, időnként a ráolvasások lüktetését lehetett visszahallani mondatai alól, néha a siratásét. Nekiiramodásai, csöndjei ugyanolyan fontos elemei voltak vallomásainak, mint maga a vallomás. Ahogy egy ének csak énekelve ének.” (Kortárs 1976. 7. 1787.) Marosi élményei alapján a nyelvnek olyan tulajdonságairól adhat számot, amelyekről az íráskép nem, vagy csak alig tudósíthat. A beszédritmus váltakozásához, a szünetekhez, a leírt hanglejtéshez hozzáképzelhetők azok az elemek is, amelyeket még a magnó sem rögzíthet: a gesztikuláció és a mimika. Beszéd és írás nem vált még el élesen ezekben az önéletírásokban. Győri Klára írásának eredetije is egyetlen „mondat” — nagybetű, pont, felkiáltójel, kérdőjel nélkül, ahogy Nagy Olga megfogalmazta — egyetlen lávaömlés. Akárcsak Berényi Andrásáé mintegy ezer oldalt betöltő füzetei — központozás, tagolás nélkül. A beszélt nyelvvel való szoros egységből következik a szövegek sajátos epikussága. Ez az epikusság erény, amely a szóbeliségben gyúródott műfajokra — mesére, népi elbeszélésre,tréfára—általában jellemző.Szabad asszociációs készséget,részletező, pontos, izgalmas leírást, kerek történetekben való előadást, ösztönös, a lélek mélyéről feltörő érzelmi motivációt és humort jelent. Nyelvi megfelelői pedig konkrétság, szemléletesség, eleven megjelenítő erő, képekben való látásmód. 80
