Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - MŰHELY - H. Nagy Erzsébet: A népnyelv és az irodalmi nyelv találkozása mai emlékező írásokban
kultúra és mentalitás alaposabb felderítéséhez (vö.: Gyenis: uo.; Manga János: Utószó az Emlékül hagyom ... kötethez, Bp. 1974. 400; Hoppál Mihály: Utószó Berényi Andrásné könyvéhez, Bp. 1975. 432). AZ ALKOTÓK SZEMÉLYISÉGE E sajátos műfaj miatt elengedhetetlen szólnunk az alkotók személyiségéről. Valamennyien a tegnapi (s csak kisebbrészt a mai) paraszti társadalom rétegeihez tartoznak: kubikosok, cselédek, summások, napszámosok, földművesek. A megszokott paraszti életet élik, ám intellektuálisan már fiatal korukban kiemelkedtek környezetükből. Egyikük kőfaragással (a csongrádi kubikos, Gyovai Pál), másikuk versírásban (a summás Nagy Kovács István), megint másikuk dalszeretetével, klarinétozással (Kanfi Horváth István, a Szentes-környéki tanyavilág fia). Az asszonyok általában varrással, hímzéssel, festéssel — mint pl. a jászsági Berényi Andrásné, a Szeged környéki Gémes Eszter, vagy a Galga-menti tehetséges naiv festő, Vankóné Dudás Julianna, vagy épp mesélni tudásával, mesefa-voltával, mint a Nagy Olga parasztdekameronjaiból is jól ismert széki Győri Klára. Sokan közülük ifjan is írogattak már, több száz, ismeretlennek maradt társukkal együtt, akik a nagy példák — Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István —vonzásában ragadtak tollat a 30-as, 40-es években. Veres Péter „megsült” parasztoknak nevezte az ilyen, intellektuális erejükkel kiemelkedett egyszerű embereket, akik tanulni vágyó, reményteljes ifjakként léptek az életbe, de lehetőség híján szellemi erőik elapadtak, tehetségük megszáradt, rájuk sült a képesség a mindennapi megélhetésért való harcban. Idősebb korukban ez a hajdani vágy kapott új erőre bennük, s ugyancsak Veres Péter szavait idézve „már nem rigmusokat irkáltak esküvőre, nem a régi nótákat igazították át a szájuk íze szerint, hanem életüket írták le, s sorsuk panaszait mondták el. Nem mint »írók«, hanem mint »emberek«. Később pedig az igazán kiemelkedő alkotók írásai irodalomként költözhettek be a magyar kultúra kincsesházába. Az alkotók személyisége meghatározza mondandójukat, témájukat: a századforduló körüli, a két világháború közötti, vagyis a „tegnapi falu” paraszti életét, a munkát és a katonáskodást, a családot, a gyereknevelést. Noha az ez idő tájt virágzó szociográfiai irodalomnak is ez az anyaga, mégsem azonosítható a paraszti önvallomásos irodalommal. Főként az a különbség köztük, hogy a parasztíró egyéni életeket — előtérben a sajátjával — mutat be, a paraszti életformának nem hossz-, hanem keresztmetszetét adja, látásmódjának, érzelmi világának megfelelően, mindvégig benn élve abban a közösségben, amelynek ítéletalkotásai a parasztírót alakították, formálták. Belső intellektuális erejük és az emlékállítás igénye késztette a szerzők jó részét az írásra: „emlékül hagyom az unokáknak, dédunokáknak — fogalmazta meg Berényi Andrásné 75 éves korában, emlékezéseit befejezve — lássák, hogy az ő nagyszüleik hogyan éltek, milyen körülmények között dolgoztak, harcoltak a mindennapi kenyérért és azért, hogy az ő életük szebb legyen egyszer, mint a miénk volt.” (Emi. h. 429.) Az ilyen belső indíttatáshoz járult aztán szerencsés esetben egy-egy néprajz- tudós, gyűjtő biztatása s később szerkesztői segítsége — és az emlékezések a nagy- közönség számára is olvashatóvá váltak (főként Hoppál Mihály, Küllős Imola, Manga János nevét emelném ki, a nagy hagyományú erdélyi önéletrajz-irodalom paraszti ágának gondozói közül pedig Nagy Olgáét, Kányádi Sándorét, Gazda Józsefét.) Az alkotók személyisége meghatározó nyelvhasználatukban is. Ezek a paraszti kultúrában élő alkotók, akik egyébként a ma élő nemzedékek között a legkorosabbak, illetve a közelmúltban haltak meg, a nyelvet mint saját szellemi kultúrájuk hordozóját nem is beszélik, hanem élik. Nyelvük jobban őrzi az ősi ösztönöket (ezen nem 78
