Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 9. szám - SZEMLE - Kovács J. Béla: Pomogáts Béla: A transzilvanizmus: az Erdélyi Helikon ideológiája: [könyvismertetés]
nyok keretében elérhető volt”. Degré ebből az „életfolyamból” villant fel közelképeket. „Nem akar ez még csak tanulmány sem lenni; mindössze a kor ismertetése, egyik másik körben az uralkodó szellem megemlítése, s úgy a hadjáratból, mint annak előtte és utáni időkből kisebb események fölemlítése” — tűzi maga elé célul a szerző, mintegy eleve mentegetőzve tévedéseiért is. Nemzedékének, az egész 48-as nemzedéknek, a reformkori terveknek, közösségi munkának, küzdelemnek tragédiáját jól jellemzi az az összejövetel, amelyről Degré a memoárjában megemlékezik; 1848 őszén öt fiatalember találkozik Kemnitzer Károly honvédtörzskari kapitánynál. A vendéglátón kívül: Degré, Vasvári Pál, Petőfi és Woroniecki Mieczysfaw. A megjelent öt honvédtiszt közül csak Degré élte túl 1849 csatáit és bitófáit. Kemnitzer, Petőfi és Vasvári elestek, Woronieckit kivégezték, Degré „csak” súlyosan megsebesült. A találkozóra egyébként Jókai is hivatalos lett volna, de mivel éppen vadászaton volt, Degré nem tudta a meghívással elérni. Kesernyésen jegyzi meg: „Jókai Mór sok szerencsés órát tölthetett a Sváb-hegyen, de szerencsésebbet, mint ez napon, aligha, mert ha megkapjuk, nincs rá eset, hogy azon estély alól kibújhatott volna, s akkor, meglehet, ő is belekerül ebbe a halállajstromba.” Degré egész memoárja a tárgyalt korszakot életre keltő elevenségével, hitelével, esetenkénti fanyar humorával ragadja meg az olvasót, de az 1849. július 20-án vívott túrái lovasütközet megörökítése a tárgyalt munka legjobban megrajzolt, legizgalmasabb részei közé tartozik: „Amint ráütöttünk az oroszokra, egy-két perc alatt be voltunk kerítve. Iszonyú küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre se lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni az utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki díszben, mellén a másodrendű érdem kereszttel, s mert a veres atillát meg a keresztet látták a muszkák, később állították, hogy az a püspök, aki velünk attakirozott, roppant vitéz volt. (.. .) Kardom, melyet Teleki Sándortól a márciusi napokban kaptam, eltörött, lovam két pikaszúrás alatt összeesett, magam is már két sebből véreztem. Most láttam végórámat, egy orosz huszártiszt két lépésről pisztolyt szegzett rám. A csodálatos erejű Apagyi főhadnagy ebben a pillanatban odasújt tenyérnyi széles kardjával, s az orosz tiszt karja pisztolyostól a földre esik. Megmentette tenta- nyaló feljebbvalóját. Mindez, mondom, tartott félóráig. Végre a középből egy osztály lengyel dzsidás s egy ezred huszár jött segélyünkre s szerencsésen kivágott. . A túrái ütközet epizódjait olvasva csak sajnálhatjuk, hogy Degré nem szentelt még több teret személyes hadiélményeinek, mert úgy tetszik, ezek ábrázolásában kivételes mester. Aki Degré Alajos rokonszenves írását elolvassa, meggyőződéssel vallja: a Visszaemlékezések nem hiányozhat a korra vonatkozó nap mint nap fellapozható történelmi munkák, személyes vallomások közül. Ezért elismerés illeti a kötet szerkesztőjét, bevezetés- és jegyzetíróját, Ugrin Arankát is. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983.) KOVÁCS ISTVÁN APÁM 95
