Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 8. szám - KRÓNIKA - Ittzés Mihály: Háry Jancsi Kecskeméten

szólunk róla. Háry „piramidális hazugságaiból” több valósult meg e filmben, mint „angyali realizmusából”. A történet epizódjait sok szellemes képi, rajzi ötlet gazdagította, de bizonyosan nem Kodály Háry-ját láttuk, hanem a Garay—Paulini—Harsányi vonulat egy új, erős variánsát. Olykor nem a Háry mondanivalójának kibontását éreztük másféle műfaji eszközökkel, hanem kissé talán öncélúnak tűnő rajz-mozgások bravúrját. A zene meg —a szöveges dalok esetében érthetően kényszerű kihagyásokkal, rövidítésekkel, máskor indokolatlannak látszó áthelyezésekkel — amolyan jobbféle filmzene funkcióját kapta. Tehát aki ebben a formában találkozott először a Háry- val, tulajdonképpen nem is találkozott vele. Az már legfeljebb ízlés dolga, hogy valakinek a figurák rajza, például Háry alakja, arcvonásai stb. tetszettek-e vagy sem. Mindenesetre az a siker, amelyet Nádasdy Kálmán remélt és kívánt ennek a vállalkozásnak, elmaradt. . .

Ennyire lényegbevágó problémákat a Katona József Színház gyerek műkedvelőkkel rendezett előadása nem vetett fel, habár a szereplők életkorából, alkatából, hangfajából adódóan a súlyából talán mégiscsak veszített valamennyit a mű. Magától értetődik, hogy Marci mezzoszopránja nem adhatja maradéktalanul vissza a Bordal vas- kosságát, humorát Marci bácsi baritonja helyett: hogy nem lehet olyan szívfájdítóan mélyértelmű Háry utolsó dala (Felszántom a császár udvarát) ha nem János, hanem csak Jancsi énekli. Félreértés ne essék: nem a zenei megoldások értékéről, hanem a szöveg és zene hordozta mondanivaló sokrétűségéről és érzelmi, történelmi, tartalmi súlyáról van szó. Legkirívóbb ez a probléma talán a majlandi kalandban, ahol gyermekkaron, s abból is lányhangokon hangzik fel a fájdalmas, szinte misztikus hangulatú ébresztő kórus és az indulós nagyabonyi nóta, majd pedig a kemény, katonás verbunkos tánc: A jó lovas katonának. Persze igazságtalanságnak veheti az olvasó, hogy olyat kérünk számon az előadáson, amire nem vállalkozhatott. Nem számonkérés ez, inkább csak magyarázat, hogy ez a Háry miért nem lehet a természet törvényei szerint sem az, aminek szerzői — elsősorban persze a zeneszerző— szánták. Nyilvánvaló az is, hogy a női szerepek esetében ez a hangfaj-különbség okozta tartalmi dilemma sokkal kevésbé áll fenn, hiszen a kislányok mégiscsak ugyanabban a regiszterben, fekvésben énekelnek, amelyben a szerep megíródott, legfeljebb a hangszín gazdagságával, a hang vivőerejével maradnak adósaink. De legalább nem énekelnek elviselhetetlenül „operásan”, hamis csengést adva a nemesen egyszerű népdaloknak. A közönség oldaláról nézve, a hangerő problémája egy általánosabb kérdést vet fel. Azt tudniillik, hogy mit is kell a hallgatónak csinálnia egy „ária” alatt. Ez is hozzátartozik a darabhoz, jellemzi a szereplőt, hát jó lenne odafigyelni, hisz lehet, hogy a lényeges mondanivaló éppen ott van elrejtve. Ez kézenfekvő, csak éppen a gyermekközönség számára talán nem egészen világos, még ha iskolai tananyag is történetesen éppen a Háry. Mai agyonzenélt világunkban a felnőttektől is azt látják, hogy a zene háttér az élet számos más eseményéhez, s amikor a muzsikával olyan szituációban találkoznak, hogy az éppen nem a szórakozást, pontosabban a szétszórást, kikapcsolást szolgálja, hanem a figyelmünket igényelné, hogy kifejthesse önmaga hatását, akkor sem vagyunk képesek ennek a hallási, szellemi és lelki feladatnak az elvégzésére. Nos, ha mondjuk még a hangerő sem kényszerítő, figyelemre ösztönző, a kíséretben meg „túlságosan sok”, számunkra „érthetetlen” esemény zajlik le, akkor felmentve érzi magát a közönség (egy része), hogy a maga érdekében és a mű tiszteletétől is hajtva, figyelemmel hallgassa és meghallja a dal, a zene mondanivalóját. Távolabbi (zene)pedagógiai kérdésekhez elkalandozni, már kár is volna.

Maradjunk azonban még egy kicsit a közönségnél: kinek szól a Háry? Miért, miért se, az utóbbi évtizedekben az a kép alakult ki talán róla, hogy jobbára csak gyermekeknek való szép, kedves, komoly, tréfás mese. Még a budapesti Operaház is több93