Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 8. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Szakolczay Lajos: Dunának, Oltnak: [könyvismertetés]
idézet a szerző elszántságát jellemzi. Illúziók nélkül (a deklarált és hiteles valóság különbőzé sének gyanújával), elfogulatlanul (prekoncepciókkal, elvárásokkal mit se törődve) vág neki feladatának. Illyés emlékezetes szavaival pedig céljait jelöli meg: a „nemcsak külön-külön, de más és másként is szóló ötágú sípot” karbantartani, legalább az „eldugulástól” megőrizni. Amikor Szakolczay Illyés eszméjével, a világban szétszóródott magyar nyelvű irodalmak összehangolásának tervével kötelezi el magát, korántsem valamely uniformizált, egyformára gyalult nemzeti irodalom eszménye lebeg a szeme előtt. Az „összhang” a számára nem szemléleti és stílusbeli kiegyenlítődést jelent, hanem (a közös kiindulópont: a nyelv és hagyomány azonossága révén) „csupán” az együvé tartozás tudatát, egyszersmind (a közeg, a régiók különbözése okán, a sorsviszonyokhoz való természetes alkalmazkodással) az önálló fejlődés szabadságát — azaz a sokféleség egységét. A vitathatatlan értékeket felmutató lelkesültség azt sugallja az olvasónak, hogy a szerző a széttagoltságban nemcsak történelmi tragédiát lát, hanem benne irodalmunk gazdagodásának lehetőségeit is szemléli, a sokarcúvá válásban a szellemi nagykorúság esélyét. (Mintha a kisebbségi magyar irodalmak léptéknövelő támogatásával egy lépéssel közelebb jutnánk a Németh László-i álomhoz, irodalmunk világirodalmi státusának kivívásához.) Úgy tűnik, a határainkon kívüli magyar irodalmak — különösképp a vajdasági és az erdélyi — komplementer színekként, hiánypótló küldetést is teljesítenek: mintegy korrigálják itthoni literatúránk fogyatkozásait és egyoldalúságait. A vajdasági mindenekelőtt az avantgarde jelentésének átértelmezésével. Tolnai Ottó vagy Domonkos István lírája, mint Szakolczay meggyőzően bizonyítja, a kaotikus szemlélet ellenében egységes emberiköltői világképet teremt, s csak látszólag mond ellent Szenteleky Kornél két világháború közötti couleur locale-elméletének, az „álomképeket legyőző nem menekülhetsz” társadalmi feladat- vállalásának, továbbá Petkovics Kálmánék „szo- ciorajzától” is egyenes út vezet Gion Nándor „mitizált kisemberéig”. Végei László is megerősíti, hogy a vajdasági (neo)avantgarde nem csupán stílus és formabontás, hanem — a kozmopolitiz- mus etnikai közömbösségével és a magatartás modern enerváltságával szakítón —„fermentum- szerepet” játszik a közösség életében, tulajdonképpen az „újítás” és az „úttörés” fogalmainak a szinonimája. Az erdélyi pedig az által lesz minta, hogyan lehet a sorskérdések ábrázolását az irodalom modernségével egybekötni, a szellemi lét és nemlét problémáit egyetemes emberi relációkban kifejezni, miképp lehet a bartóki modellt újraalkotni s a körülmények szorításában olyan klasszikus életműveket fölépíteni, mint amilyen Szilágyi Domokosé vagy Sütő Andrásé. A „kettős állampolgárságú” kisebbségi irodalmakat tanulmányozván Szakolczay mindenekelőtt a kölcsönhatásokra figyel, a kapcsolatokra és párhuzamokra. (Nem mellőzi a másik: a közép-kelet- európai régió felől való megközelítést sem, de ezt nem a hatáskutatás külsődleges módszerével teszi, hanem a művek valóságtartalmának alapos vizsgálatával.) Az összehasonlító irodalomtudomány meglehetősen járatlan ösvényein halad, midőn a magyarországi Gondolat, az erdélyi Korunk és a vajdasági Híd baloldali orientációjának rokonságát elemzi, vagy amikor Asztalos István Ujesztendőjét és Petkovics Kálmán Keresztsarokját Móricz Rokonokjával és Örkény abszurdjaival veti egybe, Vitéz György Missa agnosticájának kompozíciós előzményét pedig Szilágyi Domokos hosszúverseiben leli meg. A legtermékenyebbnek azonban gondolatmenete a generációs kapcsolódások kiderítésében bizonyul. A romániai Forrás-, a jugoszláviai Symposion- és a csehszlovákiai „negyedvirágzás”- nemzedékek irodalomújító törekvése egymáshoz hasonlóan zajlik. (Szoros a párhuzam Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár, illetve Tolnai Ottó és Domonkos István pályáját tekintve, így a Búcsú a trópusoktól és a Kormányeltörésben költői világa között.) Az utak a második hullámban ágaznak el: Farkas Árpád, Magyari Lajos és Czegő Zoltán szülőföld- és tájkultusza, aztán Király László, Bállá Zsófia és Csíki László személyiségfelszabadító költői programja, valamint Böndör Pál és Utasi Mária, Podolszki József és Jung Károly privatizáló lírája már a szemlélet differenciálódásának a képletét mutatja. „Szabad- csapatból” fokozatosan „magányos portyázókká” szóródnak szét. Szakolczay — a komparatisztikai módszer és a fejlődésrajz ötvözésével — hiteles és árnyalt (hossz- és keresztmetszeti) képet ad a határokon túli magyar irodalom újabb folyamatairól, de nem feledkezik meg a különbségekről, az (egyéni és lokális) sajátosságok számbavételéről sem: a vajdaságiak mozgalmában (olyan jól képzett kritikusok, mint Bányai János, Ütasi Csaba, Bosnyák István, Végei László, Gerold László közreműködése okán kezdettől erősebb az elméleti igény, ám (mindenekelőtt a Gemma-sorozat alkotóiban) gyöngébb a kohéziós tudat — fejtegeti. Szakolczay erénye, hogy mint kritikus a kisebbségi irodalmaknak nemcsak a félmúltjában otthonos, hanem jelenidejében is: a harmadik Forrás-nemzedék induló költői közül például jó minőségérzékkel emeli ki Szőcs Géza kiváló tehetségét. (Talán csak a szlovákiai magyar líra némi alábecsülését érezzük vitathatónak okfejtésében. S Kányádi életműve is jelentősebb, mint amit az esszékötetben elfoglalt helye sugalmaz.) Szakolczay esszéírását a tárgyhoz való alkalmazkodás, mérték és ökonómia jellemzi. Ahol dús és eleven literatúráról tudósíthat (ilyen az erdélyi és vajdasági magyar irodalom: bőven termő) — ott a tanulmány is kiterjedtebb és sokrétűbb. (A csehszlovákiai kép vázlatosságát tán Görömbei monográfiája, az átfedések elkerülésének szándéka magyarázhatja.) De gondja van a szerzőnek az elhanyagoltabb terrénumok művelésére is. A kárpátaljai magyar irodalom áttekintésében irodalmi 87
