Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - SZEMLE - Seres József: M. Kiss Sándor-Vitányi Iván: A magyar diákok szabadságfrontja: [könyvismertetés]
val (például Babits ellen). Az ifjúság mindezekből végső soron és leginkább a német ellenséget, az „úrgyú'löletet” és a parasztság felé fordulást szűrte le magának, s ez a német fasizmus erősödése, majd féktelen tombolása idején nem volt lebecsülendő. Bizonyos ugyan, hogy melegágya volt a jobboldali elhajlásoknak is, de az értelmiség, a diákmozgalmak megítélésének területén erősebb volt a pozitív hatás, még a parasztromantikát figyelembe véve is. Különösen így volt ez a vidéki értelmiség, vagy éppen a pályájuk kezdetén álló fiatalok, érettségizettek, néptanítók stb. körében. Ezek számbavétele azonban már valóban nem tartozhatott a szerzők által kiválasztott témakörhöz, hiszen akkor a Nemzeti Radikális Párt, azaz Bajcsy-Zsilinszky Endre zászlóbontásától kezdve sokféle vidéki és országos megmozdulást kellett volna még felderíteni, számba venni. A legfőbb cél érdekében viszont (amellyel a későbbiekben foglalkozunk) az egyetemi diákság ellenállási mozgalmainak áttekintésére elegendő anyag volt. S most, mielőtt az elvi, ideológiai vonalhoz visszatérnénk, vessünk pillantást ezekre a diákellenállási mozgalmakra. Ezek a mozgalmak igen sok diákegyesületre terjedtek ki. így például a II. fejezetben cím szerint A Turul-ellenzék és a Magyar Nagybizottság szerepel, ám ezen belül a megoszlás szinte áttekinthetetlen, s éppen emiatt volt szükség úgynevezett csúcsszervezetek, diákszövetségek szervezésére. Gömbös Gyula miniszter- elnöksége idején például két nagy csúcsszervezet, a Magyar Nemzeti Diákszövetség (MNDSZ) és a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége (MEFHOSZ), létezett, s ezek több kisebb szervezetet tömörítettek. A Turul szövetséget azonban ki kell emelnünk, mert ez a mindjárt a Horthy-rendszer létrejötte után alakult úgynevezett bajtársi egyesület, s önmagában is átfogóbb, egyetemi és főiskolai karok bajtársi egyesületeit tömörítő diákszervezet volt... Fő célul az egyetemi ifjúság megnyerését tűzte ki a Horthy-rendszer kormányzata. A szövetség élén a „Fővezérség” állott, s „ezt a fővezér vezette ” Érthető, hogy a baloldali ifjúság igyekezett beférkőzni a Turulba, s ideológiai egységét megbontva belső ellenzéket teremteni. Ez legeredményesebben a népi irodalom behatolásával, 1938-tól kezdődött. Ekkor már a Turul központi fészkében megjelentek és előadásokat tartottak a népi írók, Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Sin ka István, Szabó Lőrinc, Veres Péter stb. Amikor pedig a Turul jobboldali szárnya kiszorította a vezetésből az ellenzéket, Fitos Vilmos 1942-ben új szervezetet, a Magyar Ifjúság Nagybizottságát hozta létre, s így a Turulellenzék, s a Nagybizottság a népi írók hatására nemcsak elvetette a horthysta politika nacionalista irányzatát, hanem 1944. március 19. után teljesen a baloldal mellé állt, s megindult a fegyveres ellenállásra való szervezkedés . . . A könyv további fejezeteinek az áttekintése még nehezebbé válik, mert a II—Vili. fejezetek anyagában általában a harmincas évek kezdetéig visszanyúlva részletesen, tehát az irányító szervezeteket, sőt a nagyobb szerepet vállalókkal személy szerint is, foglalkoznak a szerzők. A II. fejezetben megismerkedünk a Diákegység Mozgalommal, a IV.-ben a Muharay-csoport, az V.-ben a Györffy-kollégisták ellenállási szerepével, s itt mindjárt meg kell jegyezni, hogy a Györffy-kollégium különösen fontos szerepet játszott, mert korántsem a maguk szűkebb területén vettek részt az ellenállás szervezésében, s a különböző akciók lebonyolításában, amely a propagandától, felvilágosítástól, a hamis igazolványok szerzésétől a különböző robbantásokig és a náciknak az ellenállás felszámolására irányuló terveinek megakadályozásáig sok mindenre kiterjedt. Nyomon követhetjük a Györffy-kollégisták elszánt agitációs harcait, amely meghatározó volt a Turulon belül éppen úgy, mint a vallási szervezetekben (Soli Deo Glória, KÁLÓT stb.) Részt vettek a Parasztfőiskolások Közössége, de még a Muharay-csoport, vagy a Görgey és a Táncsics Mihály zászlóalj katonai ellenállási akcióiban is. Természetes, hogy végül is a kollégiumot megszüntették, de ekkor már erőteljesebben működtek az említett és több más diákellenállási csoportok is. Az is kétségtelen, hogy aktívan részt vett az egyetemi diákság a Békepárt munkájában, hogy nem Fitos Zoltánon, Muharayn és általában az illegális kommunistákon múlott, hogy ez az egész mozgalom végül mégsem tudott létrehozni egy egységes és az egész országra kiható, de legalábbis hatékonyabb katonai ellenállást. M. Kiss Sándornak és Vitányi Ivánnak egyik erénye, hogy nem elégszenek meg a tények bemutatásával, a diákellenállási mozgalmak felsorakoztatásával, hanem a tényleges történelmi viszonyokba belehelyezve — bármilyen különösnek is hangzik—, történelmi mérleget készítettek. Igaz, a nagyobb összefüggéseket csak áttekintésekként érintik, de ez elegendő ahhoz, hogy megállapításaik helytállóak legyenek. Nem érezzük túlzásnak az idézetet tartalmazó IX. fejezet címét sem (A nemzet nevében). Éppen ezért ezzel kissé bővebben kel! foglalkoznunk. Említettem már: szerzőink törekedtek arra, hogy érzékeltessék milyen talajról, milyen úton, azaz milyen körülmények után indult meg nálunk az ellenállás, majd sokoldalúan bemutatták diákvonalon a mozgalmat. A megítéléshez, értékeléshez azonban elengedhetetlen magának az ellenállás fogalmának a tisztázása, hiszen nyilvánvaló, hogy sokféle módja és hatásfoka lehetséges a passzív ellenállástól az ellenpropagandákon, szabotázsakciókon keresztül egészen a nyílt fegyveres ellenállásig, vagyis a partizánharcokig. Szerzőink Ránki Györgytől idézik: „Az ellenállás — mivel Magyarországon nem voltak német csapatok — egészen más tartalmat nyert, mint sok országban.” (Például Franciaországban, Csehszlovákiában vagy Lengyelországban.) Az ellen93
