Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - DOKUMENTUM - Füzi László: Feljegyzések a századforduló idejéből: elöljáró sorok Németh József Naplójához

— a négy lánytestvér kiházasítását s a fiútestvér, Péter gazdaságának megalapítását segítette. Németh Péter jól gazdálkodott a neki juttatott földdel, polgárosította a birtokot — íróvá lett unokaöccse paraszt-Széchenyinek látta. De emelkedést jelentett a kitanított fiú pályája is. Az első tanult ember lett a családból, városra került, átlépte a paraszti és az úri világ közötti választóvonalat.

Előbb a gyönki református algimnáziumban, majd a pápai református kollégiumban tanult. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári egyetemen kezdte, földrajz—történelem szakon. Tanult a pesti egyetemen is, majd állami ösztöndíjas volt a római egyetemen. Ezt követően a tiroli vadászezrednél töltötte önkéntesi évét. (Az életrajzi adatok Koczogh András Németh József nyugdíjba vonulásakor írt búcsúztatójából származnak. Az írása Toldy Ferenc Reáliskola 1930—31. évi Értesítőjében jelent meg.) 1897-ben került Nagybányára helyettes tanárnak, 1899-ben nevezték ki rendes tanárnak. Az iskolában

— ahogy a nagybányai gimnázium Értesítője mondja — a tornaszerek őre, az összes tanári tanácskozmányok jegyzője, a történelem tanára. Az 1898—99-es tanévben heti 15 órában tanította a történelmet, ezenkívül — képesített tornatanítóként — heti 8 órában tornát is tanított.

1899-ben házasodott meg. A budai polgárcsaládból származó Gaál Vilmát annak egyik szilasi látogatásakor ismerte meg. A lány — nagynénje Szilasbalhásra került barátnéját látogatta meg — a szülőfalujában vendégeskedő fiatal tanárral feledtette a nagybányai emlékeket is. A Napló már az eljegyzés, majd a házasság előkészületeiről tudósít. Később pedig a házasélet mindennapjai uralják a Napló világát. Házassága kapcsán ambivalens érzéseket fogalmaz meg Németh József. Hol boldogságról ír, hol pedig — s ez szerepel gyakrabban — a kiábrándultságról. Önelemző hajlama kibontakozását alighanem a házassága is segítette.

A polgárosodás jelenségeit a szülőföldjétől és az ország középpontjától egyaránt távoli kisvárosban is érzékelte. Nagybányának alig tízezer lakosa volt az idő tájt. A város külső képét és társadalmát is meghatározta bányaváros volta. A városképről Móricz Zsigmond, aki 1908-ban elkészítette Nagybánya leírását is, a következőket írja: „A város külseje ma is ódon, de bizalmas jellegű. Az egyszerű házsorokat csak az utóbbi években kezdték tarkítani modern stílusú épületekkel, de máig megőrizte középkori színezetét, s nagyobb épületei mind, mind századosak. Még az új házak is szerencsésen, ösztönszerűen igyekeznek szerényen megmaradni az öreges képben, s nem rikítanak ki avas falú társaik közül”. A város nevezetes épülete a Szent István tornya, ezt éppen 1898-ban restaurálták. Körülötte a plébániatemplom, a minoriták rendháza s a gimnázium, amelyet 1776-tól 1887-ig a minoriták vezettek. Ekkor az állam vette át. (Vö.: Móricz Zsigmond: Nagybánya, 1908. Új kiadása Móricz Zsigmond tanulmányainak II. kötetében.) 1896-tól ez a városka adott teret a híres festőiskolának — Thorma János, Iványi-Grünwald Béla alakja Németh József Naplójában is feltűnik.

A város lakossága, társadalma erősen megoszlott. A lakosság egyötöde — hozzávető legesen kétezer ember — román, de éltek itt németek, szlovákok, rutének is. A nemzetiségi különbözőség — ismét csak a Napló tanúsága szerint — erősen érződött a századforduló idején is. A városnak a szokásosnál nagyobb a hivatalnoki kara: itt működött Magyarország második bányaigazgatósága, s a nyolc megyére szóló bányakapitányság székhelye is Nagybányán volt. Az állandóan cserélődő hivatalnoki karnak szoros kapcsolata volt az értelmiség más rétegeivel. Réti István A nagybányai művésztelep című könyvében erről a következőket írja: „Az értelmiségi osztályban a tisztviselőke többféle csoportjához kapcsolódtak még az orvosok, ügyvédek, tanárok, aztán a papság, egypár helyi középbirtokos, gazdag bányatulajdonos s régi nagyobb kereskedő család. Ezek együttesen olyan úri egységbe ötvöződött kis társadalmat alkottak, amelyhez hasonlót ma ebben a mi széthúzó, megzavarodott korunkban talán nem is lelünk”.

67