Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Ármós Erzsébet: Családi kényszerpályák

észbekapunk elmúlt az a pár perc, amíg a csapokból folydogált a víz. így aztán jól elszórakoztatjuk mi egymást itt, Lajosmizsén. Csak ne mászkálna a férjem éjszakánként az álmatlanságtól elgyötörve annyit, s csak ne hullana a haja annyira az utóbbi időben.

A lajosmizsei katolikus temetőhöz közel van egy ház. A kertje hófehér, egyetlen szín húzódik meg mellette, a növények zöldje. Vasvirágok, holdak, napok, csillagok, függőlámpák, hintaágy, teraszok, a kerítés. Kovácsoltvas az egész kert. S fehér.

— Legalább ezer patkó van a kertben — mutat körbe a tulajdonos. — Sokat örököltem apámtól, aki kovács volt. Ezt tessék megnézni, ez Rózsa Sándor korából való patkó. Nem mondom, hogy az övé volt, de az lehetett volna. Ez az én lelkivilágom, itt a teraszon. Körös-körül a vasvirágaim, a muskátlifa, nincs attól gyönyörűbb, mint mikor nyáreste kiülök a hintaágyra. Ilyenkor nem látnak az utcáról, s hallom, ha elmennek a ház előtt, találgatják ki lakhat itt. Festőművész, író, olyan művészféle. Különösen a nők állnak meg itt. Be nem jön, nem is jöhet egy sem. Pedig mondják: tavaszt érzek, ha elmegyek itt! Nem vagyok remete, Kecskeméten csoportvezető vagyok. Az biztos, hogy itt nem állok le akárkivel. Tudja, én megszégyenültem: elváltam. Muszáj volt. Pedig gyerek is született, épp nemrég ment férjhez. Dolgoztam a feleségemnek, hordtam haza a pénzt a házhoz, de nem volt elég. Ha nem akartam szégyenkezni apám-anyám előtt, ha jöttek, mégpedig gyakorta, én mosogattam, mostam, pelenkáztam a gyereket. Lánykorában mindig tiszta környezetben találtam, ezek szerint az anyja csinált mindent. Nagy volt a csalódásom. Mégiscsak férfi a férfi. Milyen dolog az, hogy nappal marjuk egymást, este meg, ha valami kedvességet akarnék kapni, én udvaroljak neki? Mikor elváltam, éjszaka gondolkodtam. Azon, mit kell tennem, hogy ne bélyegezzenek meg az emberek, mint más elvált férfit meg asszonyt, mit tegyek, hogy ne akaszkodjanak rám a barátok, a borisszák, az alja népség. Tudtam, el kell foglalnom minden percemet, s akkor elhatároztam, hogy valami nagy dolgot hajtok végre. A kovácsmesterséget mindig szerettem, még nem értem el az üllőt, mikor apám melléültetett, úgy ütöttem. Éjszaka kigondoltam, milyen lesz a kert, sokszor fölkeltem lerajzolni, s másnap nekifogtam. Nemsokára megvalósul a nagy terv egészében, néhány apróság van hátra. Nem rongyolódtam ám le, mint más elvált ember! Tessék csak benézni a szekrényekbe. Ötven ingem van, mindegyikhez más-más nyakkendő. Kereken száz pár zokni közül válogathatok, egy tucat a cipőm. A konyhám is gyönyörű, ugye? Ez a mérleg 150—200 éves! Lemázoltam szép pirosra, hogy ne egye a rozsda. Hát kell ahhoz szó, hogy valaki megismerje, mi lakozik a lelkemben? Benne van a kertemben, a lakásomban a milyenségem. Ahogy lassan-lassan, tizenöt év munkája eredményeként — kész a kert, úgy jut eszembe, hogy az ember mégiscsak társas lény. Én olyan jól itthon tudom találni magam. Szeretnék egy olyan asszonykát, akit a tenyeremen hordhatnék. Tetszik tudni, mint a filmekben. Én pontosan úgy szeretnék élni, mint a filmekben.

— Ugye maga azért jött hozzánk, mert cigányok vagyunk — kérdezte F.-ék nagyon csinos, bogárszemű lánya. Én nem, az anya viszont bántónak érzi a kérdést, s rögtön kedvesen fordul felém. Nem a kétszobás házban beszélgetünk, hanem a nyárikonyhában. Olyan szembetűnő a tisztaság, hogy még a kis helyiség egyetlen heverőjén kint hagyott magas dunyha sem kelti a rendetlenség látszatát. Piroska, F.-ék lánya az asztalon vasal. Bébirékliket, pelenkákat.

— Már unoka is van — mondja készségesen F.-né.

— Nem is lesz több — teszi rögtön hozzá Piroska.

— Nem úgy van az, nemsokára kész a házatok, elférne még benne két-három gyerek is. — Az anya szavain mosolyog a lány.

A ház valóban épül, Piroska apja és a férj éppen most dugják be a malteros fejüket a nyárikonyha ajtaján.

— Hozta nálunk a Jóisten — nyújtja felém a karját F. Gondosan vigyáz, nehogy a

53