Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Mocsár Gábor: Hozzászólás helyett: megjegyzések egy kecskeméti tanácskozáshoz
a fele falusi lakos. A számunkra gondot okozó kérdés súlyossága pedig abban a tényben sú'rűsödik, hogy — a naponta „bejárókat” nem is számítva — a hetenkénti, kéthetenkénti „ingázás” a lakóhely és a munkahely között az egész munkáslétszám egyötödének, húsz százalékának megszokott (?) életformája lett. Na, most derül majd ki, miért mondhatta Romány Pál joggal, hogy az a túlzó leegyszerűsítés, miszerint a mezőgazdaság egyenlő a faluval, „nem használ a falunak, de árt a mezőgazdaságnak is.” Lássuk, hogyan van ez. Van Huszár Tibor előadásának egy alfejezete, amelynek címe: „A fejlesztési alapok újraelosztása.” Itt arról van szó — a megengedhetőség határáig egyszerűsített stílusban előadva —, hogy van egy Országos Településfejlesztési Koncepció, amely a településeket szerepkörük szerint osztályozta. Vannak felsőfokú, középfokú, alsófokú központok. A rangsor legalján az alacsonyabb népességszámú településcsoportok állnak, melyeket némely urbanisztikai szakember nem átall szerepkör nélkülinek böcs- mérelni. Holott még egy dűlőút menti tanyának is van szerepköre, ha más nem, annyi, hogy otthonául szolgál a bennelakóknak, akik tehenet tartanak, tejet fejnek, zöldséget termelnek, amit aztán eljuttatnak a „felsőfokú központba”. Az ottlakó urbanisztikai szakember a szerepkör nélküli helyről származó ennivalót megvásárolja, otthonában jóízűen elfogyasztja — nem lebecsülendő szerepkör ám ez! Visszatérve: ahhoz, hogy az ily módon rangsorolt települések hozzájuthassanak a nekik szánt, nekik kiosztható fejlesztési lehetőségekhez, természetesen pénz kell. Nos, a pénz azokban a fejlesztési alapokban található, amelyek az alcímben említőd- tek. Ezeknek a pénzeknek az elosztásáról van tehát szó. Ha jól értettem, azt is megtudtam, hogy kétféle elosztható alap létezik. Az egyiket a megyék között osztja el egy bizonyos központi akarat. A másikat a megyében osztja szét bizonyos megyei akarat. A megyékben három forrásból jönnek össze a szétosztható pénzek — újólag elnézést a primitív megfogalmazásokért. Az egyik, amelyiket az imént említett központi akarat oszt szét a megyék közt, a másik a helyben képződő források, a harmadik pedig az, amit „felsőbb hozzájárulással” vissza nem térítendő támogatásként oszthat szét a megye. Az előadó általában önmegtartóztató hangon és stílusban ismerteti az alapok szétosztásának módozatait, arányait, engem azonban nem köt a tudósi fegyelem, bennem olvasás közben bizony — megint a primitív megfogalmazás — fel-felmegy a pumpa. Másképpen szólva: dühöngök azon az antidemokratikus elosztási koncepción, amelyet itt most megismerek. Nem kell más, csak néhány idézet Huszár Tibor előadásából ahhoz, hogy az olvasó is — ebben nem kételkedem — hitetlenkedve háborogjon. Az állami hozzájárulásról, illetve széosztásáról ezt mondja: „a különbség a községiek egy főre jutó átlaga, »átlagos» állami támogatása és a megyeközpontok egy főre jutó átlaga között több mint négyszázszoros.” (Ha alföldi megyeszékhelyeinkre gondolok, hozzá- tehetem: a szorzószám még hihetetlenebb módon megnőne, ha a székhelyvárosok belvárosára jutó fejlesztési alapot hasonlítanám a kistelepülések egy lakosára jutó ösz- szeghez.) Megtudom a tanulmányból, hogy például Baranyában a negyedik ötéves terv időszakában a tanács fejlesztési eszközeinek egyharmadát mindössze 15 település kapta, s például 98 községi tanács évi működtetési, fejlesztési lehetősége a 300 000 ezer forintot sem érte el. Tanácsonként 3000 forint: kimondani is restellem; annyiért egy iskolai takarító sem áll el, nemhogy az iskola bővítésére futná ... Meg kell érteni: az ország 3000 települése egyidejű és azonos arányú fejlesztése nem lehetséges. Ezt meg is lehet érteni. De azt már nehezen, hogy az alacsonyabb népességszámú településekben (számuk 1998) élő lakosság (száma több mint másfél millió!) számára alig-alig jut valami vissza az akár adóban befizetett, akár munkájával előállított értékekből — hiszen a közös, nagy „kalapba” ők is beletesznek azért valamit. Huszár Tibor is azt mondja, hogy az ilyen településeken „általában nem fejlődött az alapellá57
