Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Halász Péter: "Hogyan ment ki tátám a nyomorúságból?"
HALÁSZ PÉTER „HOGYAN MENT KI TÁTÁM NYOMORÚSÁGBÓL?" A két román fejedelemségben a XIX. század derekán a mezőgazdasági termelés meglehetősen elmaradott volt a többi kelet-európai ország színvonalához képest.1 Ez azonban nemcsak gazdasági elmaradottságot jelentett, hanem társadalmit is: itt ugyanis a jobbágyok felszabadítására csak 1864-ben került sor, a parasztoknak földet juttató agrártörvény pedig 1865. áprilisában lépett életbe.2 Eszerint Moldvában három kategóriában kaphattak földet a volt jobbágyok: 5 fálce 40 prajina (7,9 ha), 4 falcé (5,8 ha) és 2 falcé 40 prajina (3,7 ha). Á kapott földet a parasztoknak meg kellett váltaniuk s ez a szűkösen szabott földterülethez képest meglehetősen nagy összeg volt, ami megnehezítette a felszabadított parasztok számára a gazdasági megerősödést, de sokszor még a megélhetéshez sem volt elegendő. A szegényből még szegényebb, a gazdagból még gazdagabb lett. Moldvában tehát az ott élő magyarok is csaknem egy nemzedékkel később jutottak földhöz, mint a Kárpát-medencén belüliek. így aztán a csángók közül a jó emlékezetű öregek ezelőtt 10—20 esztendővel még el tudták mondani, hogy családjuk egyik vagy másik tagja miként boldogult — vagy éppen ment tönkre — a „megföldesítést” követően, a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben. Az általam ismert jó emlékezetű csángó adatközlők közül is kivált a Tázló melletti Pusztinában (Pustiana) élt Kaszap István, aki hosszú időn keresztül évente rendszeresen megosztotta velem gazdag életének emlékeit, tudásának és bölcsességének javát. Ő „mesézte” el az 1970-es évek második felében, hogy két nagyapja (apója), de különösen az édesapja (tátája) miként vergődött ki a moldvai jobbágyfelszabadítást követő nyomorúságból. A szájhagyomány által megőrzött történetek itt-ott már magukon viselik a folklorizálódás jegyeit, néha szinte a mesebeli egyszeri gyermeket látjuk magunk előtt, aki elindult szerencsét próbálni és a saját emberségéből fölülkerekedik a nehézségeken. Ennek egyébként meg is volt a valóságtartalma: a moldvai földesurak szívesen alkalmazták a szorgalmas, becsülettel dolgozó magyarokat. A többszöri elmondás során észrevehetően kialakultak az egész történet állandóbb egységei, amelyeket rögtönzött, esetenként variált részletek kötnek össze. Az itt közölt változat valamennyi közül a legteljesebb, a legfordulatosabb és néprajzi szempontból is a legtanulságosabb. Nemcsak a régi öregek nyomorúsága és szenvedése tükröződik, nemcsak találékonyságuk és szerencséjük ragyog föl benne, de átsüt rajta elmondójának, a több mint hetven esztendős Kaszap István bácsinak az egyénisége, szellemi teremtő ereje, nagyszerű előadókészsége is. De megcsillannak benne a mold80
