Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - A Siesta szanatóriumtól a Svájci villáig: Kabdebó Lóránt beszélgetése Bodor Pállal

— Említetted nekem, hogy Gaál Gábor a te Osvátod, a te felfedeződ. Erről a kapcsolatról mondanál még valamit?

— A napokban Zöldi Lászlóval beszélgettünk a tévében vetített, nagyon érdekes dokumentumfilmjéről, amely sok mindent megváltoztat a Gaál Gábor-képben —főként a romániai tartózkodását megelőző 35 esztendő adatait... Én magam, azt hiszem, más ember és más író lennék (ha egyáltalán író lennék!), ha nem ismertem volna Gaál Gábort. Akkoriban, abban a forrongó, viharos világban az embernek nagy szüksége volt biztos sarkpontra, szellemi biztonságtudatra. Gaál Gábor a mi akkori, irodalomra való rálátásunkban a biztos ítélet volt, szellemi mérce; az érték bírája, akihez fellebbezni lehetett. Jó néhányan istenítettük őt,csalhatatlannak tartottuk. Lehet, hogy ezzel sok rosszat tettünk neki — és magunknak is. Noha nem volt zsarnok — nagy szellemi hatalma volt fölöttünk; (s talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy erős hatalmakat hívott ki maga ellen, amelyek végül is eltiporták). Talán, ha nem szerettük volna annyira, talán, ha nem hallgatunk rá olyan vakon, talán, ha szemtelenek merünk lenni hozzá —, akkor nem irigylik meg ennyire az ő láthatatlan trónusát. Most persze bizarrul hangzik: ilyen elszoruló torokkal és ilyen patetikusan beszélni valakiről... Ma már nem is illik, nem is divat, de talán már nincs is szükségünk erre ... Gaál Gábor nemcsak fő- szerkesztőm volt, hanem professzorom is. A szerkesztőségben a sárga földig letolt, ha hiányoztam, mert az egyetemen voltam. Az egyetemen a sárga földig lehordott, mert hiányoztam, ugyanis a szerkesztőségben voltam.

— Ő hol volt neked főszerkesztőd?

Az Utunknál. És most mégsem azt fogom elmondani, hogy milyen szerepet játszott az életemben, az írói sorsom, gondolkodásmódom alakításában ... Egyszer elmondtam neki: van egy (egyszerre igen éles és egyben bizonytalan) emlékem arról, hogy — én láttam József Attilát! Elmondtam, jórészt a Siestában nőttem fel, a szanatórium szép parkjában játszottam — és úgy emlékszem, hogy láttam ott József Attilát.. . Valójában ez az érzés akkor lepett meg, amikor a felszabadulás után megjelent az a bizonyos raszteres borítólapú kötet, tán Cserépfalvi adta ki József Attila portréjával a fedőlapon. S szíven ütött az az arc, világos emlékem volt arról, hogy gyermekkoromban ott ült ez a sovány, égő szemű, bajuszos férfi a Siesta parkjában, és én egy kicsit féltem tőle, és ő elmosolyodott, de nehezen: mintha nem illett volna az arcára a mosoly. Ezt így elmeséltem Gaál Gábornak és ő fölcsattant, hogy ezt meg kell írni! Mondtam: nem írom meg, mert egyrészt nem tudom bizonyítani, hogy igaz, nem is vagyok biztos benne, hogy igaz, talán belehazudtam magamat — másrészt ez is olyasfajta önmagam- föltolása egy emlékhez, amitől riadozom . . . Hosszan rámnézett; fiatalember — mondta — amit nem tud oly hitelességgel megírni, hogy bizonyítékok nélkül is elhiggyék, azt nem szabad megírnia. — Nekem ez a mondat ma is többet mond Gaál Gáborról, mint sok tanulmány, amit megírhatnék róla.

— Az író pályakezdésére kérdeztem az előbb, és most a pálya legújabb állomásáról még néhány mondatot. Svájci villa című regényed most jelent meg, most kaptam meg épp dedi- kódáddal, nyomdamelegen, és kezdtem is elolvasni, és rendkívül izgalmas figurákkal, élő emberekkel találkozom benne. Említetted, hogy nemzetiségi szereplőkről szeretsz írni. Itt aztán tényleg mindenféle nemzetiségi szereplőt találunk. Valódi emberek, ismerőseid közül állítottad össze ezt a „társulatot”?

— A regénynek csak az ötödik, érzésem szerint görcsösebb (és zsurnalisztikus) része igazodott többé-kevésbé közvetlen valóságbeli modellekhez; azaz kissé: önéletrajzi kulcs-próza. Az első négy részben azonban alig-alig vannak ilyen elemek. Csak az

41