Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Solymos Ede: Halkereskedők a Dunán
A vasutak kiépülésével a halszállítás gyorsabbá vált. Nagy fakádakat csináltattak, amiből négy darab fért egy vagonba, kocsival szállították oda a halat, átrakták, Pesten újra kisebb kádakba szedték ki. A sok törődéstől ugyanúgy pusztult a hal, mint a hosz- szú bárkaúton. Az 50%-os veszteséget bele is kalkulálták. A nem élő halat kosarakban, jég között, vagy vizes fűbe csomagolva szállították. A MÁV és a halászok között persze sok huzavona volt a fuvardíj körül, de előbb- utóbb csak megegyeztek. A MÁV még arra is hajlandó volt, hogy a halszállítmány megérkezéséről éjjel-nappal azonnal értesítette a címzettet, s azonnal ki is adta. Ezek a — tulajdonképpen már — kereskedők, mindvégig büszkén vallották magukat halászmesternek, s ez a titulus a vásárlóban is nagyobb bizalmat keltett. Amíg élt a céh, tagjai voltak, majd az Ipartársulatba léptek be, s míg csak lehetőségük volt rá, béreltek is halászóvizet. A háború előtti Baja halkereskedői is több generáción át halászok voltak, s bár inkább a halkereskedelemből éltek, még az 1920-as években is halászinasokat szabadítottak. A csak kereskedőknek is széles skálájuk volt. Kialakult — részben az előbbi famíliák leszármazottaiból — egy kereskedő réteg, mely nagyban adta-vette a halat. Voltak aztán olyanok, akik már csak kisebb tételekben dolgoztak, vagy a halász és a nagy- kereskedő között közvetítettek, vagy vidékre hordták az árut. A halkereskedő, a „fisér” élete sem volt fenékig tejföl. A halárak a kereslet—kínálat alapján alakultak. A bajai kereskedő pl. sosem lehetett biztos abban, hogy az Apa- tinban felvásárolt halat Pesten milyen nyereséggel tudja továbbadni. Számítania kellett a jelentős elhullásra, a fuvarköltségre stb. A gőzhajózás megindulása után a bárkákat gőzösökkel vontatták, és szerencséje volt, ha a hajósok természetben fogadták el a fuvardíjat. Ezt részben elfogyasztották, részben a parti lakosokkal cserélték húsra, borra. Télen át, amikor a legtöbb halat tárolták a bárkákban, vigyázni kellett, hogy a bárkát a jég össze ne roppantsa. Ezért a bárka körül mindig törni kellett a jeget. Ha pedig olyan helyen állott, ahol a zajlás is érhette, megtörtént, hogy a jégtábla betörte a bárka oldalát. Ilyenkor egy halász a jeges vízbe merült, és a rést betömte, hogy a halak ki ne szökjenek, míg átmerik egy ép rekeszbe. A vízből partra érve azonnal futni kellett, míg ki nem izzad, s akkor — az elbeszélések szerint — kutyabaja sem történt. De ha vacogva összekucorodott, biztos volt a tüdőgyulladás. A téli időben kellett a jégvermeket is megtölteni, hogy egész évben elegendő jegük legyen a hal frissentartására. Ez állandó vitát eredményezett a hatóságokkal. A szokásjog szerint saját szükségletre mindenki vághatott ingyen jeget, de ha ipari tevékenységhez kellett, már fizetnie kellett érte. Ugyanígy vitáztak a fogyasztási adó mértékén is. A halászok sokallották, az adóhivatal keveslette. Ha sok minden meg is változott, ez utóbbiban a mai halkereskedők és az adóhivatal viszonya változatlan. 45
