Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Szenti Tibor: "Duna 's Tisza közén lészen az szállásunk..."
mellyet Azon Attyok Lováért cseréltek. Azon kívül egy Lovat Sólton laktokban szerzettek, Kocsit pediglen az Fatens Báttya Ferencz csinált; Halason laktakor pedig Deák Ferencz Győré le jővén halászni, ott keresett 9. Tallért, azon egy Eökröt vett, és aztis el hajtották magukkal Soltra. Azon kívül Gulyától is hajtott Ferencz egy Eökröt, mellye- tis el cseréltek 2. Tinóért, és ezekből így Szaporodtak annakutánna négyre az Eökreik, ä többi Jószágh pedighlen az fönt írt Tehenekből, Kecskeméten vett Kanczából, és éjjeli s nappali iparkodásunkból terjedett s- Szaporodott.” Ez az utolsó mondat több szempontból fontos. Először is a vagyongyűjtés nem jelent kizsákmányolást, még akkor sem, ha minden családtag beadta keresményét az atya vagyonába, amely a halála után végül közös szerzeménnyé vált. Éppen ennek köszönhető a nagycsaládi kötelék fönnmaradása évszázadokon keresztül, hogy a fiák vonakodás nélkül gyűjtötték az atya vagyonát, hiszen tudták, hogy úgysem viheti magával a sírba, hanem az övék lesz. Másrészt az értékes, család- és nemzetgyarapító munka eszmei értéke fontos számunkra. Ezeknek a nyomorult, éjjel-nappal idegenben is dolgozó parasztoknak köszönhetjük, hogy az Alföld nem néptelenedett el végleg; hogy maradtak túlélők, akik a harci események után újra visszatérhettek elhagyott birtokaikra. Nekik köszönhetjük, hogy maradt magyar lakosság a Dél-Tiszántúlon! Végül ez a szorgoskodás eloszlatja a tévhitet, mintha a gazdavagyon mások kihasználásával gyűlt volna. Itt a becsületes munkával szerzett érték tiszta emberi tartalmat, rangot kapott, mert nem a mások kisemmizése hozta létre, hanem az önerőből sarjadó törekvés. (Más kérdés, hogy a 18. század végére, a vagyonos jobbágyok elkülönülésével kialakul a gazdatársadalom gazdagparaszti rétege, amely már külső munkaerők dolgoztatásával is gyarapítja a vagyonát!) A menekülés évei során az egyik testvér kocsit barkácsolt, majd — talán a szíve húzta vissza a hazai tájra — csaknem 60 kilométerről lejött a Tiszán Algyő közelébe halászni. Csupán 14 kilométerre van elhagyott otthonától, de még nem keresi föl. Amit itt keres, azon ökröt vesz, és elhajtja a családi vagyonközösséget gyarapítani. A pénzt letagadhatná, vagy önállósíthatná magát, és többet vissza sem kellene térnie családjához, amely közben Halasról tovább vándorolt Soltra, a Du na mellé. De ez a magatartás ismeretlen. Ő akárhol él, része, építőköve ennek a családnak. Micsoda erős összetartó erő ez, amely, egyrészt érzelmi, másrészt gyakorlatias, vagyonközpontú. A család a szülőföldtől egyre távolabb sodródva őrzi és gyarapítja az ő vagyonát is; ezért érdemes visszamenni. A vallomás így ér véget: „Ad 4" Halason laktaban (:minthogy Ferencz Báttya beteges volt:) Kaszált ugyan az Fatens Attya de kéntelenségből, és csak keveset. Sólton laktaban mír gyengébben dolgozott, Nyomtatott, Káposztát kapált, és aratott is ereje Szerént, a’ midőn Pediglen már Sóltrúl vissza: jöttek volna, már akkor annyira erötelen volt, hogy csak szöllöt mit őrzött, ä Szállásra ételkét hordott ä Cselédnek Kocsin, és vásárra Sem járt, hanem Ferencz Báttya kereskedett egy vásárról másra menvén, és egy valamint föntebbis említette, ittis valla: hogy leg inkább az eö Iparkodásokbúl Származtak az Attyok halála után maradott javak. Tandem.” [Vége] Ez az utolsó rész talán a legfontosabb számunkra. Benne rejlik a dél-alföldi parasztság életformája, a nagycsalád szelleme, karaktere. A családfő a menekülés éveiben megtartotta tekintélyét, ugyanakkor nem despota [zsarnok], hanem maga is szorgosan tevékenykedett a nagycsaládi közösségért. Elsősorban az irányítás volt a fő feladata, de a megváltozott körülmények kényszerítették, hogy idős kora ellenére keményen dolgozzék. Mi mindent kellhetett neki azelőtt végeznie, ha Solton, mint fia mondja: „már gyengébben dolgozott”, vagyis kapált, aratott és nyomtatott. Hiszen ezek is a legnehezebb 18
