Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - SZEMLE - Botlik József: Kismonográfiák Fehér Ferencről és Sinkó Ervinről: Bori Imre két könyvéről: [könyvismertetések]

valós énig. Ennek legjobb darabja a Tisza-parti vallomások. Az elégiák és ódák világából a kiutat a szonettek kínálták, 1962-ben valóságos „szonett-szüret” volt Fehér Ferenc költészetében, így vallott magáról és lírájáról a költő 1966-ban egy nyilatkozatában: „Számomra a költészet semmiképpen sem az, ami húszéves koromban volt ... a költő emberi beérése egyúttal költészetének a beérését is jelenti. Nyilvánvaló, hogy idővel előtérbe kerül a ráció, a tudatosság. Észrevétlenül, ha szabad így m.ondanom, külső és belső erőszaktétel nélkül következett be nálam a változás, melynek megfelelően mindezt vallom, s amit a verseimben még nem tudok tükröztetni. Legalábbis nem teljes érvényszerűséggel. Ebben az is benne van, hogy a legkomolyabban készülődöm a költői hivatásra, s nem szándékom megtagadni, amit eddig csináltam . . .”

A hatvanas évek közepétől-végétől bontakozik ki az érett költő, aki mindinkább kiformálja személyisége — s ezzel költészete határait. Megtalálja a korábbi magábafogadó képvilágából kisarjadó, töprengő énvilágot, s ezzel önmaga harmóniáját. Ennek legjelentősebb kifejezője az 1972-ben született Agyag című verse, amely Bori szerint „ . . . a jugoszláviai magyar költészet egyik alapverse, egyben mindannak kiéneklése, ami szüntelenül ott kísértett a versekben annyi esztendőn át. Jellemző módon ebben a versben valósult meg maradandóan az új Fehér-vers is, a képzettársításokra és a meditációkra épülő, a .vajdaságiban’ az .egyetemest’ felfedező és kifejezni akaró szándéka teljességében függetlenül a helyi .valóságtól’, de attól mégsem elszakíthatóan anyagi és gondolati mivoltában a teljességet ígérő módon ... A költői küzdelem természetesen nem fejeződött be ... a hatvanas-hetvenes években írott versei is csupán egy pályaszakasz költeményei, bármennyire jelentősnek tartjuk is az Agyag című költeménye megírásában tetőző költőiséget.”

Jóval nehezebb dolga volt Bori Imrének a Sinkó Ervint bemutató kismonográfia megalkotásával, annak ellenére, hogy a jugoszláviai magyar irodalom egyik legjelentősebb alakjának életműve — Fehér Ferenccel ellentétben — lezárt, s Bori műve csaknem másfél évtizeddel Sinkó halála után jelent meg. A kismonográfiában elsősorban saját elemzéseit, tanulmányainak, cikkeinek eredményeit használta fel, s közben ezeket részben felülvizsgálta, módosította. Aránylag keveset merített a mind gazdagabb Sinkó-irodalomból, de forgatta Bosnyák István bibliográfiai közleményeit és adalékait, s a Szemben a bíróval (Bp. 1977) című Sinkó-kötetben közölt bibliográfiát. Bosnyák István ma Sinkó Ervin életművének legjobb ismerője, két műve a Vázlatok egy portréhoz. Sinkó-variációk (Újvidék, 1975) és Ember a forradalomban, ember a soron kívül (Újvidék, 1977), megkerülhetetlen a sinkói pálya kutatásában. Az előbbiben az 1963 és 1973 között Sinkóról született írásait tette közzé, s mindegyik középpontjába az életutat és személyiségének erkölcsi tartását állította. A művet így recenzálta

folyóiratunkban Benkő Ákos: „Bosnyák István ...teljesítette vállalt feladatát: hasznos, értékes, néhol vitatható, továbbgondolásra késztető, újabb feladatokra figyelmeztető, vázlatokat adott a Sinkó-portréhoz.” (Forrás, 1976. 9. sz. 91.1.) Bosnyák második Sinkó-kötetéről, amely az életmű 1916—1939 közötti időszakát vizsgálta, Tordai Zádora következőket írta: „Azazonban, amit ezzel az anyaggal megmagyaráz, az ennél koncentráltabb: egy szűkebb korszak problémái és alakulása. 1931 a határ. Ha engedékenyebb akarnék lenni, akkor is csak 1934-ig bővíthetnék. Az Optimisták megírásáig. A koncentrálás ereje abból adódik, hogy a Tanácsköztársaság és az Optimisták közötti válságból értjük meg a korábbiakat.” (Forrás, 1979. 1. szám. 84. I. 85—86. I.)

E szükséges bevezetés után lássuk, hogyan birkózott meg kismonográfiájában Bori Sinkó Ervin életművével Bosnyák István két fontos művének megjelenése után. Mindenekelőtt a megközelítés módjában igyekezett újat hozni. így jelölte ki feladatát: „. . . Sinkó Ervinnekcsak legendájáéi a köztudatban, s éppen ezért a művével foglalkozónak korántsem könnyű a dolga, ha megpróbálja az életet és a művet realitásában felfogni és értelmezni, a hely, az idő, a körülmények látszólag idejétmúlt pozitivista, ám hasznos és célravezető szempontjainak figyelembe vételével. Ha nem lennének Sinkó-legendák, amelyeket vagy maga az író, vagy mások teremtettek, valószínűleg nem lenne szükséges ragaszkodni a pozitivista kategóriákhoz, és meg lehetne elégedni a tények esz- széisztikus interpretációjával is. S mert nem így van, a Sinkó Ervinről szólónak elsőrendű feladata nem lehet-e más, mint szembenézni a legendákkal és a valósággal!” Éppen ezért Bori csak a nyomtatásban megjelent Sinkó-szövegeket elemezte, s csak kevéssé vette figyelembe a kéziratos hagyatékot. Ez az alapállás mindenképpen hasznosnak bizonyult, hiszen Bori szerint Sinkó már a Szemben a bíróval című önéletrajzában „legendásít, mintha a szelídség és a szeretet prófétájának történetébe kezdett volna.”

Bori éppen csak megemlíti Sinkó kecskeméti városparancsnokságát, pedig az életműben jelentős szerepe van Kecskemétnek, a Tanácsköztársaság alatt ott töltött 50 napnak. Különösen az Optimisták egyes fejezeteiben tükröződik vissza életének e fontos szakasza. Kecskemét magáénak vallja Sinkó Ervint is. így írt erről Bosnyák István: „A kecskeméti Sinkó Ervin legértékesebb szellemi hagyatékához tartozik az az állandó, gondos, morális aggályoskodásba csak néha-néha átcsapó törekvés is, amely a forradalom, hétköznapjainak’ — gyakorlatának — erkölcsi presztízsét volt hivatott védelmezni. Városparancsnoki rendeletéiben, napiparancsaiban, intézkedéseiben — és Magyar Alföld-beli publicisztikájában egyaránt. S rendkívül jellemző a későbbi életútra is, hogy a forradalmi puritánságot mindenekelőtt a forradalom vezető rétegétől, a kisebbséget képező hatalmi szervek és testületek tagjaitól kérte számon.” [Egy „nagyvilági” életmű „vidé91