Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - SZEMLE - Botlik József: Kismonográfiák Fehér Ferencről és Sinkó Ervinről: Bori Imre két könyvéről: [könyvismertetések]
rótt, s jellegzetes szókapcsolataival, vissza-vissza- térő szavaival (buborék, sín, vagon, krétarajz stb.) építkező, tömör verseit nem lehet összetéveszteni máséival. Emlékezetesek az egymásból kinövő pontos, fegyelmezett képei, kiapadhatatlan metaforaláncai. Személyes sorsának és előző két könyvének ismerete nélkül Szöllősi szűkszavú, fegyelmezett, zárt költészetéhez igen nehéz hozzáférkőzni. Rajta áll, hogy következő kötetét „nyitott könyvként” forgatjuk-e majd. (Szépirodalmi, 1983.) AGÓCS SÁNDOR KISMONOGRÁFIÁK FEHÉR FERENCRŐL ÉS SINKÓ ERVINRŐL Bori Imre két könyvéről Bori Imre, a jugoszláviai magyar szellemi élet egyik legjelentősebb alakja, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár, s a nemzetiségi kultúra fáradhatatlan munkása. Olyan alapművek szerzője, mint például A jugoszláviai magyar irodalom története (1968), Magyar— délszláv irodalmi kapcsolatok (1970), Irodalmak — kölcsönhatások (1971), Irodalmunk évszázadai (1975), amelyek jelentősen hozzájárultak a jugoszláviai magyar irodalom (és nemzetiség) önismeretéhez, a hagyománynélküliség érzésének megszüntetéséhez, fejlődésének, értékeinek felmutatásához. Az irodalomtörténész-kritikus Bori munkásságát jelentősnek, körültekintőnek és mértéktartóan higgadtnak ítéljük, ez azonban nem mondható el minden esetben a publicisztikát művelő Boriról. Javára írandó, hogy nemcsak a jugoszláviai magyar irodalmi életben gondolkodik. Három kötetben tárta fel a magyar irodalmi avantgarde történetét, számos tanulmányt írt többek között Németh Lászlóról, Weöres Sándorról, Juhász Ferencről, Nagy Lászlóról, Déry Tiborról, Mészöly Miklósról, mutatva, hogy mindig egyetemes magyar irodalmi kitekintéssel munkálkodik. Bori munkásságának egyik legfőbb vonása az összefoglaló—elemző igény, ezt tanúsítja előszeretettel művelt műfaja, a kismonográfia is. Az első 1965-ben született: Radnóti Miklós és költészete, majd sorra a többi, Kassák irodalma és festészete^976) — ebben a festészetről szóló rész szerzője Körner Éva volt —, Krúdy Gyuláról (1978), Miroslav Krlezáról (1976), végezetül Fehér Ferencről és Sinkó Ervinről. Ez utóbbi kettő értékelésével foglalkozom dolgozatomban. Az olyan költőknél, mint a „jobbágyok unokájaként” született Fehér Ferencnél — Bori szerint — megkerülhetetlen az életrajz költészetük értelmezésekor, mert „...életrajzuk adatai és életük epizódjai ihletük közvetlen forrása, versük a személyesség és a magánélet pecsétjét is magán viseli.” Hadd kezdjem tehát röviden ezzel: a ma ötvenes évei derekán járó Fehér Ferenc a Szabadka melletti Nagyfényen született, az elemi után polgári iskolába járt, majd a szabad kai gimnáziumban érettségizik. Közben apját és két bátyját 1944 nyarán elragadja a háború, s az akkor 16 éves fiú napszámoskodik, fát vág, hogy megéljenek. Tudatosan készül arra, hogy író legyen. Az újraindult Híd-ban 1947-ben debütál egy novellával, s más lapokban is publikál, ekkor még több novellát mint verset. Érettségi után — 1949 őszén — az Ifjúság Szava című magyar nyelvű lap szerkesztőségében kezd dolgozni. A tizenéves fiatalember ezekben az években az olvasás és írás lázában él, s természetes módon — a közös „jobbágyok unokája” élményvilág alapján — Veres Péter művei hatnak rá kitörölhetetlenül. A költészetben viszont Petőfi a példaképe, eposzok írásával kísérletezik, „...természetes a kínálkozó párhuzam —írja Bori—Juhász Ferenc költészetének első periódusával, jelzi, hogy a jugoszláviai magyar költészetben, akárcsak a magyarországiban, a petőfies hőskölteményforma időszerű volt, mind hősi, mind pedig naiv változatában . . . a fel- szabadulás után a vajdasági magyar parasztvilág életében is hősi korszak látszott eljönni az élet harmóniájának ígéretével párosultam” Fehér Ferenc már 1946-ban egy eposz és egy elbeszélő költemény írásába fog, végül egyik sem jelenik meg nyomtatásban. Petőfin kívül József Attila szegényember-versei, Illyés Gyula korai költészete van rá hatással. Ez, valamint az, hogy költészetének egyik legfőbb eleme a szegénység valósága, járul hozzá költői arculatának kialakulásához. A küzdelmes indulás, a kemény-kegyetlen „gyepsori” sors persze romantikát, érzelmeket is hordoz magában, de mindezek természetes módon ágyazódnak Fehér lírai világába. Ezt a szemléletét már az ötvenes években szinte filozófiai rendszerré fejleszti, s ez határozza meg költészetét napjainkig. 1953-ban jelent meg Fehér Ferenc első verseskönyve, a Jobbágyok unokái. A poéma, „önéletrajz — egy eposzkísérletben”, fordulatot hozott a költői pályán. Töredékként jelent meg, s csak 1971-ben folytatta, ismét a befejezés reménye nélkül. A költő a családias Szabadkáról Újvidékre kerül, s a környezetváltozás a verseiben is tükröződik. Az „idegen” városi környezet felerősíti benne a „falu-Bácskát”, ifjúságát, gyermekkorát, s támad benne mind nagyobb szakadék a jelen valósága és a múlt között. A család, a szülőföld lesz költészetének középpontja, s erre épül eltéphetetlen hűsége a néphez, s önmagához. Bori így értékeli a pálya első szakaszát: „A valóságtól a nyelv szférájáig — költői magatartása ezt az utat tette meg költői létezésének első tizenöt esztendejében.” Fehér Ferenc ódáiban, elégiáiban saját költői világát igyekezett kitágítani. A prózaversektől jut el a virágénekekig, az átvitt személytelenségtől a 90
