Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - SZEMLE - Agócs Sándor: Szöllősi Zoltán: Égitető: [könyvismertetés]
SZEMLE SZÖLLŐSI ZOLTÁN: ÉGHETŐ A Csontkorall (1974) és a Vacsora jégen (1978) után ez a költő harmadik verseskötete. Az előző kettő szerves folytatásaként lapozhatjuk új könyvét, amelyben újra és újra felidézi életútjának állomásait, s kísérletet tesz az eddiginél még tömörebb kifejezési mód kialakítására. A gyerekkor „mítoszi világ”-ából történő kiszakadását, a családi tragédiák, az otthonkeresés gyötrelmeit, kiúttalanságát vetíti újra elénk, amelyektől nem tud és nem is akar szabadulni: költészetének meghatározó elemévé váltak. „Befelé fordulása, erősen képi fogantatású, metaforikus verseinek fájdalma alighanem életsorsából eredeztethető” — írta róla Szakolczay Lajos évekkel ezelőtt, és ezt ma sem gondolhatjuk másként. Szöllősi nem tartozik a látványt, a cicomát kedvelő költők közé. Csendben, az arcát váltogató külvilágtól elfordulva teremt újjá rendet, és egyben — előző kötetéből ideemelve — maga jelenti ki: „Összegyúrom hiányodat: dolgozom / gyötrelmesen” (A hatodik nap). A belülről építkező, „töprengésre, vívódásra hajlamos költő” nem tört meg a sors csapásaitól. Megkeményített fegyelemmel, szigorúsággal építkező új kötete elsősorban szerkesztettségével szembetűnő, s ezzel eddigi legjobb könyvének mondható. Egymásba és az előző kötetekbe is sűrűn visszanyúló érzések és gondolatok itt egy — mindenképp tudatosnak tűnő — összegzési szándék jelenlétét feltételezik. „Ilyen magánnyal sújtott az alkotó ember talán még soha nem volt, mint korunkban” — állapítja meg Szöllősi Zoltán egyik írásában. Itt nem magáról szól, de érezzük, hogy önmaga helyzetére is gondol, hiszen a közösség őt is magára hagyta, de még így is, hogy fájdalmát magánéletének gondjai is növesztik, még így is remél és ír. Ilyen hangulatban indul az Égitető az Expozícióval, amelyben teste „szakadék-partján” állva összegzi kissé borúlátóan a további versekben kiteljesedő gondolatokat. „Mondhatok bármit / írhatok bármit / nem hasad meg a süket / égi kárpit”, majd később: „Nem jön eső rég / oly nagy a hőség / fordulni sem bír / maga a bőség / Mert nincs reményem / Uram ne végy könnyen / hisz oltanom öntöznöm / semmi köny- nyem”. Félelmetes egyszerűségével is meghatározó a kötet elején ez a néhány sor, kiolvashatjuk belőle egy vívódó, sorsába csak látszólag bele- nyugvó ember lelkiállapotát,aki ezutánilétét csak „vakító vak sínen” képzeli továbbélhetőnek, ahol szinte az éggel együttdörögve „vagonok gördülnek versütemre”. Szöllősi költészetében közösségi érvényűvé válik az egyéni, de másokéhoz több mindenben hasonlítható személyes tragédia, ami legjobban a Csak kő kő se című versében jut kifejezésre, de már előkészíti ezt az Áldozati morzsák a szemétből című hosszabb költemény. Ennek gerincét egy régebbi verse adja (Esőben), ami teljes egészében beleépül az Áldozati morzsákba, ahol az egyéni tragédia egyetemessé válva ékelődik a létezés-elmúlás gondolatkörébe. A kötet legszebb és leghosszabb verse az Égitető cikluscím alatt szereplő egyetlen költemény, a Csak kő kő se. Központi helyen szerepel, az öt ciklusból középsőként csúcsosodik „virrasztó gótikába”. A Csontkorallban írta meg erről érzéseit Égitető címmel. Mostani verse szerves folytatása, mintegy kiteljesedése régebbi költeményének. A felszakított sebek most már talán fájdalom nélkül vezetnek el a megnyugváshoz, bár most is azt olvashatjuk: „Ajtód elől, cipőmön / sarat, cipelem vissza árnyékomat”. Végigvonul a versen az ősz és a halál motívuma, beleszövődnek a költő jövőt kutató gondolatai: „nem éri be / fogyó arcunkat Jövőnk / napsütése”, és így még vérétől is könnyen megszabadulna, hiszen „úgysem kel ki belőle /forradalom / Sóval hintve a város”. Szöllősi gyakori témája a kezdetekhez való visszatérés, elméi kedés a lét megindulásáról, ahol „ragyog farmerég sok szegecse”, mint csillag, s a kezdetre „Harmatot szúnyog sírdogál”. A Kezdet című versciklusban találhatunk legtömörebb kifejezéseket, bár a szép sorok mellett — a névelők, kötőszók indokolatlan elhagyásával, a központozás túlzott szigorításával — már a túltömö- rített (vagy bizonytalan?) verssorok is gyakoriak: „Gondtalan a gondolat / hűvöse / repkény a falat beborít”. Az Égitető zömmel folyóiratokban megjelent verseket tartalmaz változtatás nélkül, de néhányon a költő apró javításokat végzett, tömörített. Sajnos nem mindig a vers előnyére. (Szabolcsi film, Ráérek) Egy-egy verséből sorok, mondatok, szókapcsolatok kavarognak bennem évek óta, kár, hogy a tömörítés azokat is megkurtította. Az utóbbi évek egyik legjobb, általános érvényű meghatározásaként tarthatnánk számon sokat idézett gondolatát a Ráérek című versből: „Csillaghullás / lefokozás ideje / Fiatalon vénül az ember / és elél sokáig”. Majd a társaiban csalódott ember keserű hangján szólal meg, még ugyanebben a versben: „Győzelmi dobogóm / szárnyasoltárt / kirúgtam magam alól / mert nehéz tusákban / kik latrok voltak oldalamon / ők papjaim”. Szöllősi új kötetében megszaporodtak az ajánlott versek. A címadó ciklus versén kívül — a kortársakhoz szóló írások mellett — elsősorban azokra a mesterekre, elődökre emlékezik, akikkel szellemi közelséget vállal, akiknek írásai jelentős szerepet játszottak költészetének kialakulásában. (Bartók, József Attila, Kassák, Kormos István). Egyéni költői nyelve kifor89
