Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Gál Sándor: A vendég: elbeszélés
GÁL SÁNDOR A VENDÉG Azon az őszön korán beköszöntött a hideg. Öregdanyinak reggelenként a csípős szél megvacogtatta a fogát, amikor a ház végében megállt, hogy szemre vegye a Hosszúrét felett az égi magasságot. Ilyenkor dörmögött magában, összecsikordította megmaradt, szuvas fogait, s köpött egy hegyeset. Nem úgy, mint a pipás emberek, hanem úgy, ahogy azok köpnek, akik az evilági dolgokat alig becsülik többre a lyukas garasnál. Öregdanyi ilyenkor, ahogy ott állt a didergető korareggeli szélben, tulajdonképpen vidám volt. Mert így ősz érkeztével, tél közeledtével köszöntöttek rá mindig a jobb napok. Örvendezett tehát magában Öregdanyi, ahogy ott állt a ház végében, hiszen a jobb idők érkezése már fel-felmutatta magát a Hosszúrét felett, s magán a Hosszúréten is az éjszaka leszállóit dér képében. A hideg, a fagy, a dér, a hó, mind-mind Öregdanyi jóbarátja, segítőtársa volt. Csoda-e hát, ha Öregdanyi azon a reggelen tovább ácsorgott a ház végében, mint enyhébb napkelték idején?! S azt se bánta, hogy kigombolt kabátja alá bebújt a szél, s vele együtt a hideg is. Talán észre sem vette, talán nem is érezte. Szeme a Hosszúrét felett tapogatta az eget, majd alább ereszkedett, oda, ahol a csipkerózsa termése piroslott a tüskék között; azután róluk is odébb rebbent, a galagonya, a rekettye s a nádas moccanatlanul összefonódó bozótjába, amelyet hajdanában dzsungelnek keresztelt el. Itt tovább időzött Öregdanyi tekintete, mert szerette ezt az áttörhetetlennek látszó világot, nádasával, zsombék- jaival, szortyogó vizeivel, böfögő lápjaival együtt. Szerette, mert ott tanyáztak a jobb napokat jelentő fácánok, nyulak, vadkacsák; csupa lábasba való finomság. Csak a lábasba kellett juttatni. Öregdanyi értett ehhez is. Ó, de még mennyire hogy értett! Hurkai, csapdái, tőrkei mind-mind mestermunkák voltak. Erősek, érzékenyek, láthatatlanok. Csak a hideg időnek kellett elérkeznie, hogy bevehesse magát a nádasba. S a hideg azon az őszön korán érkezett. Két-három holdvilágos éjszaka megdermesztette a tó vizét, a patak is jég alá bújt ijedtében, s Öregdanyi az egyik reggelen elindult a Hosszúréten a nádas felé. Lassan ballagott, mintha csak levegőzni, sétálni indult volna, hogyha netalán valaki látná, célja felől mit sem sejtsen. Amikor a nádas széléhez ért, megállt, és alaposan körülnézett. Semmi gyanúsat nem látott. A táj mozdulatlanná der- medten hallgatott körülötte. Még a nád bugája sem zizegett. Öregdanyi, a vén vadorzó erre az egyik vadcsapáson beváltott a rengetegbe. Egész délelőtt hurkokat rakott, tőrköket és csapdákat állított. Alkonyodott már, mikorra hazaért. Otthon azután nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy házának ajtaja nyitva áll, mint az alvó ember szája. A levegő is úgy járhatott rajta ki-be, akadálytalanul. De még ilyet, dör- mögte Öregdanyi a nyitott ajtó láttán, de még ilyet. .. Hát persze, reggel elfelejtettem bezárni; íme, a kulcs ott feketéllik a zárban . . . Öregdanyi bement az ajtón, felkattintotta a villanyt, és mindent alaposan megnézett, s mindent a helyén talált. Tüzet rakott, vacsorát készített, és miután megvacsorázott, lefeküdt. Azazhogy lefeküdt volna, mert ahogy leült az ágy szélére, megzizzent mögötte a szalmazsák, majd haragos prüszkölést hallott. Nocsak, egyenesedett fel Öregdanyi ültéből, miféle ördögfattya fészkelte be magát az ágyba, s már emelte is fel a dunyhát a lepedővel leterített szalmazsákról. A felemelkedő dunyha alól egy jól megtermett hörcsög pislogott haragosan Öregdanyira. Tekintetében felháborodottság és sértettség lobogott, ahogy a vén vadorzóra nézett. Mit háborgatsz, te idétlen, kérdezték ezek a szemek Öregdanyitól, mit háborgatod téli nyugvóhelyemet? Hanem Öregdanyi a hörcsög szeméből feléküldött néma kérdést nem fogta fel. Neki teljesen eltérő álláspontja 20
