Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Berkovits György: Burkai Mátyás nevezetes napja: elbeszélés

keze. Zúgott a füle. Mintha már hányingert is érzett volna. Nem, nem, ez csak képzelődés. Lelki defekt. Erősnek kell lennie. Erősnek. Mint mindig. Azágyra feküdt, és a szívére szorította a kezét.

Nem hallgathatom el, hogy Burkai Matyi, amikor másokról beszél, többé-kevésbé hitelesen fogalmaz, de amikor magáról, akkor bizony ki kell bontani, mint a hagymát a sok-sok leveléből, azt,amit mondani szándékozott,ezért kötelességemnek érzem — hiszen az analitikusa vagyok —, hogy érzékeltessem, milyen fedőszövegből is hámoztam ki kezdődő rosszullétének leírását:

„S akkor a szívem elkezdte döngetni a mellkasomat, szerencsére csak belülről, bár minduntalan kívülre akart ugrani, hogy ott is döngethesse, de ezt megakadályoztam erős egyéniségemmel, miközben arra is gondoltam, hogy talán az éjjel, amikor olyan édesdeden alszik a Matyi, kicserélték a szívét, a rosszakarói, eddig az igazi Burkai-szív nem rosszalkodott, hanem szolgálta Burkai ép lelkét, mert bizony ám, van lélek is, ha nem lenne, akkor az ember nem félne semmitől, például az infarktustól sem, ezért az a véleményem, hogy infarktus nincs, csak a tőle való félelem van, emiatt remeg az ember keze, és zúg a füle, aztán már csak azt figyeljük, mikor jön a hányinger, mindezt persze nem a szív okozza, hanem a lélek, ezért kell a lelket erősíteni, s akkor a szív is erős, egészséges marad még május elsejének napján is . . .”

Fél tíz.

,,Hol lehet most Nagyeszter? — csak ez az egy kérdés cikázott Burkai agyában ide- oda. — Biztosan Amszterdamban van, azt a várost nagyon megszerette, mert ott aztán úgy karolhattuk át egymás derekát, mint sehol máshol a világon, hogy miért pont ott, azt az ember úgysem képes ésszel fölfogni, csak mentünk abban a vöröstéglás, fe- hérablakkeretes városban, azt hittük, hogy látjuk, de nem láttunk mi abból semmit, csak azt hittük, hogy látjuk, hát elvarázsoltak ott bennünket biztosan, s ahány csatornát átívelő hidat észrevettünk, mindegyiknek a korlátjához nekitámaszkodtunk, hű milyen nemes korlátok voltak azok, németalföldi reneszánsz meg barokk, bizony, eredeti vagy utánzat, mindegy, ilyen nemes műemlékeknek támaszkodtunk csókolózni, csókolózni, hát annyit ugyan sohasem csókolóztunk. Esetleg még Párizsban. Talán. Meg Lausanne-ban. Esetleg.”

Tíz óra, kezdődik a fölvonulás. Burkai kinyitotta a tévét, hátha véletlenül megpillantja a képernyőn a felvonulók között a lányát és az anyját.

,,.... megannyi májusfává változtak a teret szegélyező lámpaoszlopok is — hadarta a riporter — ... valóban élő a seregszemlét megnyitó élőkép: a középen elhelyezkedő ötágú vörös csillag körül nemzetiszínű szalagmező alakult ki, a kürtszóra hol vörösre, hol ismét piros-fehér-zöldre váltva. S miközben a zászlóvivő fiatalok sugarat formáltak a csillag körül ... a párt vezető szerepét hirdető élőkép következik ... ez tanúságtétel amellett, hogy a történelmi vívmányok sokaságát, az országgyarapító munka megany- nyi ...” — Burkai levette a hangot.

Szíve tájékán fokozódott a nyomás (,,Ha ennyire tud nyomni egy szív, akkor annak csak az lehet a baja, hogy túl erős”). Hirtelen gondolt egyet, és jógalégzésbe kezdett. („Kipróbáltam, mi lesz, ha nem lélegzem, csak a jóga szabályai szerint”). Jól ment. („Csaknem elfogyott az összes levegő a szobából”). Aztán megcsinálta a jógaülést. („Elhatároztam, hogy nem a fotelomba ülök, hanem jógába, hahaha”). Sikerült. („Jobban ment mint buddhista korszakomban”). Egészen fölvidámodott. („Arra gondoltam, lehetne-e így szeretkezni”). De amikor fölállt, érezte, hogy állapota tovább rosszabbodott. („Tudták azok a jógik, ha abbahagyják a fakírkodást, nyomban elpusztulnak”).

12