Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Vajda Gábor: Források és partok: [könyvismertetés]
1928-ban. (Minderről gazdag dokumentumanyag olvasható Marosi Ildikó gyűjteményében: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája 1924—-1944; I—II., 1980.) Fábián Ernő — nem utolsó sorban Gáli Ernő és Nagy György kutatásaira alapozva — joggal állapítja meg, hogy az erdélyi magyarság számára szü kséges volt azonosság- tudatának ideológiai megfogalmazása, ahogyan írja: „az eszmék, feltevések, felfogások, remények, kívánságok, aggályok, eszmények” rendszerének létrehozása. „Az erdélyi magyar nemzeti kisebbség önazonosságát ideológiai szinten a transzilvanizmus tudatosította” — ezt a tételt járja körül elemzésében Fábián Ernő. Ez az ideológia az adott körülmények között választást jelentett, mert „áldemokratikus politikai rendszerben, a jobb- és baloldali küzdelmek, elfogultságok közepette a helyzettudatosításnak és önvédelemnek ez a formája mutatkozott célravezetőnek.” A transzilvanizmus a valóságban gyökerező tényekre épült, s méginkább a valóságban gyökerező célokat képviselt. Elvetette a faji és nemzeti kizárólagosságnak minden formáját — olyan korban, amikor a faji és nemzeti kizárólagosság is egyre nagyobb teret tudott biztosítani magának. A nemzeti azonosság megőrzésének célja magas fokú erkölcsiséggel párosult. A transzilvanizmus ideológusai úgy látták, hogy a nemzeti sajátosság lelkiségben, nyelvben, kultúrában, magatartásban mutatkozik meg. Az irányzat a fentiek miatt tudta betölteni szerepét, természetesen csak addig, amíg a külső körülmények azt lehetővé tették. Mert az a politikai közeg, amelyben a transzilvanizmus mint ideológia létrejött, nem tudta elfogadni a sajátosságot, s annak képviseletét. Az összeomlás — tudjuk — nagyobb volt, minthogy csak a transzilván eszmekört érintette volna. Fábián Ernő elemzéséhez pár megjegyzés kívánkozik. Egyrészt: a transzilvanizmust ideológiaként elemzi, s ez — ahogyan ő is írja — nem helyettesítheti az esztétikai vagy eszmetörténeti vizsgálódást. Alkalmazott szempontjának ugyanakkor nagy előnye, hogy a jelenséget a „levés pillanatában” vizsgálja, s így azt a funkciót is érzékelteti, amelyet ennek az irányzatnak be kellett töltenie. A transzilvanizmus maga is az adott valóságelemekből indult ki, a torzításokkal szemben olyan önazonosságot formált, amely nemcsak a valóságnak felelt meg, de tartalmazta a tökélete- síthetőség mozzanatát is. „A transzilvanizmus csak egy demokratikus politikai konszenzus keretében válhatott volna hatékonnyá. Amiből következik, hogy amennyiben egy ilyen konszenzus, és annak feltételeként egy új, korszerű azonosságideológia megteremtése napirendre kerül, a kiindulópontul szolgáló ideológiai munkák sorából a transzilvanizmust semmilyen körülmények között sem szabad kifelejtenünk” — írja könyve utolsó bekezdésében Fábián Ernő. Ahogyan a könyv egésze, úgy ez a megjegyzés is bizonyítja, hogy a másság és a sajátosság kérdését különös erővel felvető nemzetiségi körülmények között a hagyományok megőrzésének, értékelésének fontos szerepe van. Gáli Ernő, Kántor Lajos és mások írásaiban is felfigyelhettünk az értékőrzés sajátos erdélyi voltára: arra, hogy az egykori szellemi csoportosulások közötti ellentéteket az előremutató elemek elfogadásával, s így egyfajta szélesebb értékrend érvényesítésével igyekeznek feloldani. Fábián Ernő írása ehhez a vonulathoz kötődik: elveti a kizárólagosságot, s ezzel nemcsak a harmincas évek irodalmi, de ideológiai vitáinak tisztázását is segíti. (Kriterion Könyvkiadó, 1983) FŰZI LÁSZLÓ VAJDA GÁBOR: FORRÁSOK ÉS PARTOK A kritika valamely élő irodalom tudata. Minősége, érzékenysége, állapota alapvetően meghatározza az irodalomról alkotott képünket. Ahol hiányzik, ahol botladozik, ahol idegen célok szolgálóleányává szegődik, ott az irodalommal, az írók etikájával, az irodalmi élet értékrendjével, demokratizmusával is baj van. Ahol értékteremtő, tudatosító, fölfedező szerepet vállalhat, ott az egész irodalom hasznát látja, nyer általa. A nemzetiségi viszonyok között élő irodalom sorsa szempontjából kétszeresen fontos a kritikai tevékenység színvonala, lehetősége. A jugoszláviai magyar irodalomban a kritika létezését sokáig Bori Imre tevékenységével mértük és azonosítottuk. írásai, hozzánk is eljutó könyvei, sűrű publikációi ismeretében úgy tetszett, intézmények feladatát pótolja egymaga. Szerencsére nem így van. Környezetében, részben ösztönzésére, részben a vele folytatott viták közben a közelmúltban felnőtt egy fiatal, jól tájékozott, kitűnően fölkészült kritikus nemzedék, melynek tagjai — Hornyik Miklós, Thomka Beáta és mások — mostanában rendezik kötetbe írásaikat, kritikai tanulmányaikat. Közéjük tartozik Vajda Gábor is. „E könyv anyaga hat év hosszabb írásainak mintegy felét gyűjti egybe” — írja a kötet végén a szerző. „A közölt tanulmányok elsősorban magyar, két esetben szerbhorvát nyelven jelentek meg folyóiratokban, illetve — egy-egy részletük — napilapban.” Egészítsük ki a jegyzetet az eredeti lelőhelyek említésével: az írások először főként a Híd, az Új Symposion és a Magyar Szó hasábjain láttak napvilágot. Vajda Gábor írásainak nemcsak megjelenési helye a jugoszláviai magyar nyelvű sajtó, hanem az írások tárgya is szorosan kapcsolódik a mai jugoszláviai magyar irodalomhoz. Néhány irodalomtörténeti tárgyú dolgozatot (Sinkó Ervin és Nietzsche, Krleza: Filip Latinovicz hazatérése című regényének világirodalmi összefüggései, A háború előtti 93
