Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - SZEMLE - Monostori Imre: Az eltűnt szereptudat nyomában...: Sárándi József: A teljesítmény gyönyöre: [könyvismertetés]
SZEMLE AZ ELTŰNT SZEREPTUDAT NYOMÁBAN... Sárándi József: A teljesítmény gyönyöre Paradox költészetfelfogását helyezte negyedik kötetének élére Sárándi József (Ars poéti- kácska): a költészet ebben pótcselekvésnek minősül. minthogy a valóság nem engedi meg a be- lésímulást; következésképpen az általa művelt költészet csakis konfliktusos, szükségképpen csakis a mindennapok mélyrezdüléseit tükröző másik valóság (tehát mégsem pótcselekvés). Kizökkent az idő:a század utolsó nagy nemzedéke(a Féjáéké) még hitt saját küldetésében, „s szolgálták az Időt” (tehát nemcsak korukat, hanem a nemzeti értékek egészét), viszont „Mi valójában / meg sem születtünk” (Nemzedékek). A barbárság korában (előző kötetében) még ott volt „Isten proletárja” fölemeltetésének élménye, emitt viszont a pandan-vers, a Feltételes idill a végletessé sötétült hitetlenség verse. A teljesítmény gyönyöre című Sárándi-kötet korszerű, a fogalomnak a kor lényeges jelenségét tükrözni tudó értelmében. Abban ugyanis, hogy nagy erővel idézi meg az évtizedforduló körüli idők értelmisége egy részének (nemcsak a magyarnak) elbizonytalanodását értékekben, erkölcsi normákban, ideológiákban, jövőképben. A kötet alapképlete — lényegében nem különbözően A barbárság koráétól — a rendkívüli éles- ségű és mindent elárasztó konfliktusosság. Valóban képletről van itt szó, hiszen ez az egész kötet nyitja, minthogy a versek nagy többsége az A—»B helyzetre épül, amelyben az „A” a szubjektum, a viszonylag állandó elem, a „B” pedig a különböző életszférák szerint változó ellentétel. Konfliktusos ütközések fejeződnek kiaversekben — a különböző értékrendek alapján — az exponált helyzetű értelmiségi és a hatalom között (Értékrend); a „célpont” és a „célzó” között (Célpontok); s konfliktusok kerítik be a magánélet (ha ugyan egyáltalán létezik ilyen) szféráját is (A szakítás terápiája, Kivégzés előtt, A bomlás fölhajtó ereje, A magányosak éjszakája stb.) Az emberi-művészi-közösségi konfliktussorozat fő forrása egy aforizmaszerű tömör formulába sűrítve: „Az ember szuperhatalom! — / / mondta egy ünnepelt moralista költő / No igen míg az icipici államhatalom / rá nem méri az egyetemes csöndet” (Életkép, szilenciummal). A kor jellegzetes figurái Sárándi verseiben — e tekintetben is egyezően előző kötete aposztrofá- lásalval — az „ítéletvégrehajtók”, a „bérenc, vagy jámbor alattvaló”, a „holt lelkek”, a „farizeus törvényhozók”, akik között „az ember (. . .) csak balekké lehet.” A túlélés egyetlen lehetősége a kiegyezés lehetne, ámde ebben az aktusban s következményeiben a „Rászedett s kegyes rászedő- je cinkosan összehúznak” (Krónika); ennélfogva ez a lehetőség is elfogadhatatlan. Az exponált helyzetű értelmiségi „intellektuális bűnöző” gyanújába keveredik (A barbárság kora egyik verse szerint „a társadalom legsötétebb erői”-ként tartják számon); s a konfliktussorozat végpontja: „Az a magányosak / éjszakája / mikor az ember vonít a szélkutyákra / mert nincs / viselhető társa tere / mikor önmagának lesz / ádáz ellenfele”. Vagy másképpen: „Nincs más vigasz / csupán a Semmi” (A magányosak éjszakája); „meginog az életösztön / legnagyobb élményünk / a zuhanás” (Szétesés-kezdetek). E belsőleg roppant feszítő élethelyzetek időleges feloldása, a konok tagadás, úgyszintén végletes. A bomlás fölhajtó ereje három darabjának egy-egy záró mondata pontosan demonstrálja ezt: „(...) egyetlen szavam marad csupán / a nem“; „Kozmikus akarat vezérel / és Istené leszek”; „Ég a házam / s el kell indulnom valamerre / kettesben a tűzzel”. Az „intellektustalan áldott ösztön”, alázuhanás az érzékiségbe az a másik időleges (és ugyancsak végletes) kibúvókeresés, amely a mély válságba bonyolódó költőt legalább pillanatokra, időlegesen kiemeli összecsomósodott sorshelyzetéből. (Magasles, Kivégzés előtt) Mégsem evidens az, hogy a végletes konfliktushelyzetek — melyek a József Attila-i „Reménytelenül“ állapotra emlékeztetnek (vö. Széteséskezdetek, Skizofrén képek) — csakis az önfeladáshoz vezethetnek Sárándinál. A teljesítmény gyönyöre éppen azáltal több puszta konfliktusos líránál, s válhat a kötet egésze drámai küzdelemmé, mert működik az újrakezdés etikája, a csakazértis morálja is. Sárándi újra szeret és visszaüt (Állapot), — haladékot ad önmagának (Siess!). E negyedik kötet új hozadéka az a több oldalú és több szólamé analízis, amellyel a szubjektum és a környező világ hatás-ellenhatás reakcióit vizsgálja Sárándi: éles, szűkszavú, a kötet világának értelmezését is magába sűrítő ez az elemzés-sor, melynek legfőbb — inspiráló — eredménye az örökös változás és az örökös megújulás kényszerének belsővé tétele. Még úgy is inspiráló erejűnek tarthatjuk ezt, hogy — a kötet egészébe illően — ez az analízis (úgyszintén) végletes szabályszerűséggel a relativizmus világképe felé mu- tatóan megy végbe: hogy A barbárság korának azonosságzavara, az eszmékkel, emberekkel, világképekkel s kis világokkal való tartós együttlét lehetetlensége e kötetében is hangsúlyos motívumként szerepel. Sárándi elutasítja a meggyőződés rögeszmévé válását, hisz a végtelen számú „olvasat” jogosultságában (Eszm(e)ény- keresöben) és „az eleve elrendeltetést cáfoló / kölcsönös alakíthatóság”-ban. (Egy kapcsolat 89
