Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Marafkó László: Az idegen: kisregény
Martinovics figyelte Abaffyt. Kétségkívül megfontolt és mégsem hűvös elme. Kapcsolatai is kiterjedtek, de éppen ez a veszélyes: túlságosan is sokan fordulnak meg házában, szinte divat bejutni az esti találkozásokra, melyekről városszerte beszélnek. Ha valaki egyszer fel akarja göngyölíteni a szálat, hát itt csak gombolyítani kell. És mit gondolhat Abaffy róla? A zárkózott bécsi vendégről. Egyre nehezebb a játék: nem felfedni magát: sem itt, sem ott. Ha Gotthardiék tudnák, hogy itt mivel tölti estéit! ,,S valójában mik vagyunk, amit hisznek rólunk, vagy amit mi hiszünk magunkról? S melyik megítélés az igaz, a külső vagy a belső? S meddig bírja az elme, hogy elhiggye a sajátját, s lepergesse magáról a mások vélekedését. Egy ponton túl nem válik-e az ember azzá, ahová sorolják? Ha egyetlen tanú van, ki észreveszi a kettősséget, az már vég. Akkor már az önbecsülés sem lehet a régi.” „Mit kellemetlenkedik itt ez az ember?” — gondolta Abaffy és elhatározta, nem hagyja kizökkenteni magát kimért udvariasságából. Martinovics Sigrayra gondolt. Igaz, nem lát tovább az orránál, de arra a korlátozott célra, mit annak a társaságnak szán, megfelel. A Szabadság és Egyenlőség Társasága majd túllép e nemesi csoport céljain, s ott olyan emberekre is van szükség, mint Szent- marjay, Laczkovics és Hajnóczy, a kristályszemű, tüzes argyú prókátor. Ezt persze eldönthette volna anélkül, hogy Abaffyt megszurkálja. „Kevesebb kockázat, kedves Martinovics” — és hirtelen mosollyal fordult Abaffyhoz. ❖ * * Az utca a Dunának szaladt. Ha lendületbe jönne, mint gyerekkorában, talán a túlsó partig meg sem állna. Martinovicsot illékony hangulat töltötte el, egy valamikori nyár emléke. A víz kékesen csillogott, s akkor is ilyen illatokkal teli szél jött a hegyről. Hajnóczy nemrégiben ide, a Vízivárosba költözött a Fortuna-utcából. Martinovics mindahányszor tehette, jó érzésekkel kereste fel. Könyvekkel teli szobájában otthonosabban érezte magát, mint a sajátjában. Hajnóczy az utóbbi időben kissé meghízott, arcán egészséges szín. — Elolvastad? — kérdezte Martinovics. Hajnóczy felemelt egy ívet az asztalról. — Én, Hajnóczy József, esküszöm az én becsületemre s emberséges szívemre, hogy az előmbe adatott feltételeket igazán megtartom, a szabadság és egyenlőség princípiumait minden tőlem kitelhető módon alattomban előmozdítani és segélleni fogom, s azoknak eleget tenni fogok ... Letette az ívet. — Megfelel a fogadalom? — apró mosoly motoszkált az arcán .— Szakítsam-e ketté, mint kívántad? Mert ez a te példányod, én már lemásoltam az enyémet. — Előbb vélekedésedet hallgatom. Hajnóczy kicsit várt. — Nem hiszek abban, hogy Magyarországon forradalom törne ki. — Forradalom még magától sehol nem kezdődött — mondta Martinovics. — A franciák hány évtizedig puhították az elméket. . . — Egyezünk — intett Hajnóczy. — A kátékat csak arra tartom érdemeseknek, hogy az elkövetkező diétára kellőképpen felkészítsék híveinket. — De ha eljutnak a megyékbe, s behatolnak különb féle körökbe . .. — Még attól sem lesz revolúció. — Az osztrákokat most igencsak megszorongatták a franciák . . . — Annál kíméletlenebből sújtanak le, nehogy belülről bomoljon fel a rend. 35
