Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Marafkó László: Az idegen: kisregény
vére alapozta fogalmazványát. De Laczkovics helyzetében némiképp korábbi önmagára ismert, s érzett kényszert, hogy segítsen. Pedig milyen jó érzésekkel jött vissza Bécsbe. Nem fogalmazott úgy, „haza”, de felszabadultnak, könnyednek érezte magát. Egy hónapja nem találkozott a Matscha- kerhof-beli barátokkal, nem látta a vendéglő színes üvegekkel kirakott ablakát, nem ivott jó bécsi sört. Amint belépett, a törzshelyükön felismerte Blumauert és Lutzot. Lutz nyújtotta feléje a kezében levő Moniteurt. — Olvasd, mi úgyis lassan boldogulunk vele. Az ügyvéd Lutz egyik ügyfelén keresztül jut hozzá rendszeresen a laphoz. — Inkább a bécsi híreket mondjátok. — A hírek mindig másutt vannak, mint mi — mondta Blumauer. — Ha ma este eljöttök Hackelhez, Rameaut- játszom. — Rameau-t? — A párizsi szalonokban most ő a kedvenc. Martinovics kitért az invitálás elől, mert előadás után meg akarta várni Máriát. A művészbejáró időnként kinyílt, némi fény jutott ki a sötét utcára, nevetés, búcsúszavak, aztán becsukódott a kapu, de sosem Mária jött. A kocsis fázósan fészkelődött prémes bundájában a bakon, lekászálódott, körbejárt, de nem mert beszólni. „A következőt még megvárom, s ha nem ő, hazamegyek”. Nyílt az ajtó, egy csoport jött ki, de Mária nem volt köztük. Martinovics kifizette a kocsist, s gyalog indult neki. Hallotta, amint az cifrát káromkodik, de elengedte a füle mellett. Vajon mi lehet Máriával? A térre érve látta, hogy szobájában fény imbolyog. Martinovics egy lendülettel vette a lépcsőket. Mária hanyagul hátravetve magát, ült a szobában, szinte ügyet sem vetve érkezésére. — Vártalak az operánál. A szokott helyen, a szokott időben. Mária élvezte a sürgető kérdéseket, de komor maradt. Kezdetben ez a diszkréció, az ő helyzetében — még kapóra is jött. De Martinovics távollétében eljöttek azok az emberek. Kimérten udvariasak voltak, s vészjóslóan jól tájékozottak a kapcsolatukról, az ő múltjáról. Nem kértek, nem követelőztek, csupán tudomására hozták, hogy majd máskor is felkeresik rövid beszélgetésre. S hallgatásra intették— nyomatékkal. Azóta nem jelentkeztek, de Mária tudja, hogy a majdani beszélgetés témája is csak ez a viszony lehet. Van veszítenivalója? S Martinovicsnak, aki viszont az udvarnál szolgál, nincs? Vagy ez a figyelem minden, az udvarnál tevékeny személyt megillet? Mária nem talált válaszokat a kérdéseire. A titkos találkák idején — úgy érezte — figyelik. Tudta, valószínűtlen: de állandó szempárt érzett a szomszédos ház padlásszobájából, a folyosó sötét kémlelőablakából. S mindezt nem mondhatja el, mert azok megtiltották, Martinovics pedig nem hinné. Vagy ha mégis, akkor meg felkészítené ezekre a találkozásokra: mit mondjon, hogyan viselkedjen, hogy ne férkőzhessenek hozzá. De az már nem lenne természetes, mert ha valaki nem a saját fejével követi, álcázva él, azt könnyű kiismerni, s azok is rájönnének. És akárhova lyukad ki, marad az első kérdés: miért e nyomkövetés, hiszen ha Martinovics valamit tesz, nyilván az udvar megbízásából cse- lekszi. Martinovics homlokán finom verejték csillogott a gyertya fényében, inkább az izgalom, mint a rohanás következtében. — Mit követtem el, hogy megváltoztál irántam? — Nagyon kifárasztottak az előadások meg a próbák. És mi lenne, ha minden magyarázat nélkül kijelentené, elege volt a titkos légyottak- ból? Csakhogy azok akkor is eljönnének, s tudnák, hogy rémületében fejezte be ilyen 26
