Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Marafkó László: Az idegen: kisregény
Terjedelmes paksamétát kanyarított Martinovics elé. Az beleolvasott: pesti polgárok szidták a nemeseket, a parasztok lázadását is kilátásba helyezve. Egy levél az uralkodót dicsérte, szerzője azt remélte, hogy a császár méltó folytatója lesz II. József üdvös tevékenységének. — Egybehangzik a magam véleményével — mondta Martinovics. — Csakhogy kedves dékán úr, ezen beadványok úgy születtek, hogy elébe mentünk alattvalóink gondolatainak. Mintegy kilestük azokat. Lipót, látva Martinovics értetlenségét, mosolygott: — Kollégája, Hoffmann professzor gyűjtötte a polgárok aláírását. Hoffmann professzor, a pesti egyetemről. — Még nem volt szerencsém — mondta Martinovics elkedvetlenedve. — A birodalom nem Toscana, erre hamar rá kellett jönnünk — mondta Lipót, és fáradtan hátradőlt. — A reformok önmagukban nem sokat érnek. II. József alatt boldogító reformokban nem volt hiány, a gőz mégis emelgette a fedőt. A politika a kiegyenlítés művészete is, dékán úr. S ha a magyar nemesség a magyar nyelvért száll sorompóba, akkor nekünk gondolnunk kell más népeink érdekeire is. Például jámbor szerbjeinkre. Hát ezért állítottuk fel az illír kancelláriát. S haszna nyomban megmutatkozott: a magyar rendek rögtön csendesebbre fogták a követeléseiket. A kora este langy hullámai áradtak be a kertből, s Martinovics kezdte elveszettnek érezni magát. Elérte, amit kívánt, itt társalog a császárral, mit a lembergi kollégák sohasem hinnének el, ugyanakkor a remény egyre kevesebb. Mintha két, bokrokkal elválasztott ösvényen mennének egymás mellett, szavaik egyre távolabbról hallatszanak, s útjaik sohasem fognak találkozni. — Felség, de éppen a francuz példa arra vall . . . — Ami Franciaországban történik, kedves dékán úr, az valóban fontos tanulság. Nagy tanulság. A nemzetközi konstellációk mindig fontosak. Ezt magyar nemeseink is sejtették, amikor az országgyűlésen beterjesztett követeléseik során a poroszokban bíztak, akik itt álltak puskalövésnyire a határainkon. Majdhogynem megalázkodni kényszerültünk a reichenbachi egyezményben, csakhogy a lélegzetvételnyi szünetet kihasználva, átvezényelhessem a sziléziai majd a török hadszíntérről a csapatokat Magyarországra. S ez csillapító tényezőnek bizonyult magyarjaink számára. Olyannyira, hogy az országgyűlés a rebellis Budáról csakhamar a csendes Pozsonyba költözött. Martinovics gyermekkorában érezte magát ilyen levertnek, mikor megfeddték. Még ki sem fejthette igazát, de már kedve sem volt hozzá. Homlokán lüktetett egy ér, érezte, amint finom mozgása emelgeti a bőrét. — Látom, nekikeseredett, dékán úr — mondta Lipót. — Pedig ki hasznossá kívánja tenni magát, azt mi nem elriasztani, felkarolni szoktuk. Úgy tűnik, a magyar nemességről véleményünk mindazonáltal egyezik. S ha úgy érzi magát Lembergben, mint aki körül a levegőt kiszivattyúzzák, úgy áthelyezhetjük Bécsbe, elvégre az udvarnak is szüksége van kémikusra, nemdebár? Martinovics feleszmélt: az egészet előre kitervelte a császár? A meleg és hideg víz szándékolt váltogatásával? — Azt mondta, Hoffmannt nem ismeri. Meg kell ismernie, tapasztalatokat kell gyűjtenie tőle, hogy majdan Budán feltalálja magát. Hogy a magyar viszonyok közt eligazodjék. — Felség ... — Ugyan Martinovics, ne hálálkodjék. Gotthardi majd mindenről tájékoztatja. És a beadványait ezentúl közvetlenül nekünk címezze. De minél több konkrétum, kevesebb képzelet dékán úr! Martinovics meghajolt és kihátrált. 18
