Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - MŰHELY - Körber Tivadar: Pop - minden mennyiségben?
KÖRBER TIVADAR POP - MINDEN MENNYISÉGBEN? Szombat délután van. Az országban ezrek (tízezrek, százezrek?) hallgatják a „168 órá”-t. A riportok között egyszercsak megszólal egyik „újhullámos” együttesünk — nemrég a sajtóban is bemutatott — vezetője, abból az alkalomból, hogy végre elkészült az együttes első nagylemeze. Nyilatkozata nem túl meggyőző és még kevésbé rokonszenves. Azután felhangzik a beharangozott lemez két száma. A műsorvezető gyorsan leszögezi, hogy nem kíván állást foglalni, a nyilatkozóval egy ponton vitába száll ugyan, de neki a nagylemez — tetszik. (Mellesleg: nekem — amit hallottam belőle — nem.) Ahogy várható volt, a hallgatók közül sokan azonnal telefont ragadnak, többnyire azok, akik föl vannak háborodva; egyikük megkérdezi: nem történt vajon elég esemény e héten a politikában, miért kell ezzel a témával egy politikai műsornak foglalkoznia? Pedig kell és kellene még többet is. Legföljebb nem úgy, ahogyan ezt manapság a sajtóban-rádióban általában teszik. Nem az adott műsor vezetőjét akarom bírálni. Arról a jelenségről szeretnék szólni s néhány — lehet: indulatos — megjegyzésemet közzé adni, amely hovatovább társadalmi betegségként jelentkezik hazánkban is. De legalábbis egy egészségtelen tendencia tüneteként. Voltak az ötvenes évek. Erőltetett, mondvacsinált „slágerek” (Szénát hordanak a szekerek. . . stb.), amelyek valójában senkinek se kellettek. Az ifjúság — horribile dictu! —a külföld termésére kényszerült, legalábbis amilyen módon és mértékben hozzájuthatott. Azután megnyíltak a kapuk s bejöhetett immár „legálisan” is, amire eddig áhítoztak. Kiderült, hogy nem minden rothadt és dekadens, ami határainktól nyugatra keletkezik. Sem a zenében, sem más művészetekben. Mert „odakint” a rockzene koronázatlan királyai a felülmúlhatatlan Beatles-ek. Nosza csináljunk mi is valami hasonlót! És színre léptek a hatvanas években a frissen alakult magyar együttesek, bennük olyan nevekkel, mint Szörényi, Presser — hogy csak a legkiválóbbakat említsem. Viták persze voltak, hogy is ne lettek volna! De az együttesek győztek s velük a magyar könnyűzenében (nem valami szerencsés szó!) győzött a korszerűség és egy tehetségek-fémjelezte színvonal. Ezt aztán sokan érezték követendő, nagy lehetőségnek. Az együttesek gombamódra szaporodni kezdtek s ezzel az átlagszínvonal szükségszerűen süllyedt. Ez is természetes. Nincs ez másként a többi művészeti ágban, vagy akár a „komoly” (ez a legrosszabb az összes jelzők közül, hadd használjam hát helyette inkább a művészi szót!) zenében sem — amely egyébként az 1960 körüli megújulás hatására egyre látványosabb sikereket aratott — és arat ma is — sokfelé a világban. Az értékes, színvonalas alkotások mindig egy sokkal szélesebb átlagból emelkednek ki — így volt ez minden korban, mindenütt. Az utóbbi években azonban azt tapasztaljuk, hogy az újabb és újabb irányzatokat követő együttesek a maguk műfaján belül már nem is bizonyos színvonalra törekszenek, hanem egyre kihívóbb módon akarják megnyerni maguknak ifjúságunk legkevésbé kultúrált rétegeit; már nem az ilyen-olyan zenei élményre, érzésekre stb. appellálva, hanem egyedül a primér ingerekre, az ösztönvilágra. Minél nyersebb a zene, provokatívabb a szöveg, sokkolóbbak a külsőségek, minél destruktívabb az összhatás, annál biztosabb a föltűnés — a rajongók és az elutasítók körében egyaránt. Sikerük persze van — ha lennének nálunk pornómozik, azok is minden bizonnyal állandóan telt házak előtt játszanának! Ezek az új és még újabb együttesek aztán szinte azonnyomban a legszélesebb publicitást követelik maguknak: koncerteket, lemezeket, rádió- és tévészerepléseket. 78
