Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - MŰHELY - Mátyás Győző: Az Angyal megszületik, eltűnik és visszatér: a Magyar Televízió importált krimisorozatairól
jaik, mint bárki másnak, s főként van magánéletük is. (Érdekes megfigyelni ebből a szempontból, hogy az NSZK-ban készült bűnügyi sorozatok ábrázolásmódja mennyivel személytelenebb, tárgyszerűbb, intimebb szférákat nem érintő.) Az amerikai produkciókban azonban egyre hangsúlyosabb lesz a magánélet: noha az asszony hús-vér valójában sosem jelent meg, Columbo mégis mindig a feleségét emlegette, Stone hadnagy a lányáért aggódik, akit viszont már a néző is megismerhetett. A Starsky és Hutch egyik epizódjában nemhogy nem különült el a magánszféra és a nyomozói munka, hanem teljesen egybekapcsolódott, hiszen a két főhősnek egyenesen az volt a „hivatali kötelessége”, hogy főnökük oldalán védjék meg annak otthonát, feleségét és gyermekét. Úgy hiszem, nincs abban semmi meglepő, hogy ezek a filmek hőseiket visszahozták a mindennapi lét keretei közé, s megjelenítésükkor nemegyszer szentimentális eszközökkel apellálnak a nézők érzelmeire. Az USA-ban valóban hatalmas méreteket öltött a bűnözés, a félelem szinte az ember mindennapi életének velejárója lett, különösen annak tudatában, hogy a jelentősebb bűnesetek elkövetőinek csupán egyötöde kerül kézre. A rendőrség tehát egyáltalán nem áll feladata magaslatán, az emberek szemében jószerivel hitelét is elvesztette, hatékonyságában alig bízik már valaki. így aztán alapvető ostobaság lenne a krimisorozatokban olyan emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező nyomozóhéroszokat ábrázolni, kiknek láttán a néző legfeljebb legyint vagy jókat derül. Ezek a filmek tehát megpróbálják valamelyest visszaállítani a rendőrség megtépázott tekintélyét a nemegyszer bravúros nyomozói munka bemutatásával, ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy az állandó veszélyben élő nyomozóknak, — akik éppolyan emberek, mint bárki más — milyen hallatlan nehézségekkel kell megküzdeniük. A legmesszebb talán a Petrocelli című sorozat ment el azon az úton, hogy az egyébként lenyűgöző logikával és következtető képességgel rendelkező főhős mögé familiáris intimitással felrajzolja a magánéleti hátteret, melyet a mindennapi gondok egész arzenáljával „dúsít fel”. A film készítői néhány újra meg újra megjelenő, s ekként azonmód elkoptatott sémával jellemzik hősüket, s körülményeit: Petrocelli bevándorló, ezért meg kell küzdenie a rosszindulattal, s előítéletekkel — bizonyításként majd minden epizódban valaki rosszul ejti a nevét. Petrocelli nem titán, neki is megvannak a hétköznapi problémái, ezért aztán hol autógumi, hol WC-csésze, hol valami más dolog után szaladgál. Petrocelli családszerető példás férj, aki otthont teremt, s ekként a sorozat fő motívuma az lett, hogy az ügyvéd önerejéből, saját keze munkájával házat épít. Petrocelli és felesége szeretik egymást, ők az ideális házaspár prototípusai. Ez a film által közvetített ideologéma-sor Petrocellit rafinált módon azon értékek képviselőjévé teszik, melyekről a társadalmi tudat ma is hajlamos azt képzelni, hogy az úgynevezett american way of life alapvető szubsztanciái és mintaadó értékei. Petrocelli az önmaga eszére és erejére támaszkodó self-made man mása, aki hűséges és családszerető férj, s az igazságért minden körülmények között harcoló állampolgár. Petrocelli esetében nagyon fontos vonás, hogy ő nem rendőr, sőt nemegyszer szembekerül az intézményes bűnüldözés képviselőivel, s tulajdonképpen velük szemben is érvényesíti a valódi igazságot. A film sajátos módon veszi tekintetbe, hogy az amerikai ember bizalma megrendült a rendőrségben, s így a hivatásos nyomozók ebben a sorozatban is elég gyakran melléfognak. De mindig jön Petrocelli, az ügyvéd, aki kiigazítja a tévedéseket, s feltárja az igazságot. Mert lehet — sugallja a film —, hogy a rendőrség nem derít fel minden bűnesetet, de ez a tény még nem diszkreditál hatja magát a jogrendet, hiszen az amerikai társadalmi berendezkedés eleve garantálja a jog és igazság győzelmét. Természetesen az amerikai sorozatok közül sem mindegyik törekszik a valóság tulajdonképpen relisztikus megjelenítésére. A Charlie angyalai című film szintén egy szervezet munkáját ábrázolja, ám egyrészt a fantasztikum eszközeivel, másrészt idillikus 76
