Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Heleszta Sándor: Írás a szerelemről
HELESZTA SÁNDOR VALÓ VILÁG ÍRÁS a szerelemről „Általában úgy vagyunk a közkeletű igazságok- gal, hogy mi magunk nem érezzük kötelező erejét, rábízzuk a világra: az eméssze meg. S ahelyett, hogy erkölcseinket építenénk belőlük, ostoba módon elraktározzuk emlékeink tárházába.” Montaigne Talán csak Montaigne-t kellene értelmezni a tárgyban? Vagy beérni egy aforizmával, ki-ki kezdjen vele, amit tud: ’szerelmeid nem lehetnek különbek, mint amilyen te magad vagy; — de olyanok legyenek, akár a poklok ellenére is!’ Gyanítom, ha vannak „örök dolgok”, úgy a szerelem az. Buda dr. ugyan azt mondja egyik írásában, hogy: „számos kultúrát ismerünk, amelyben < szerelemnek megfelelő élmény és viselkedés hiányzik” — én azonban hajlamos vagyok e tekintetben ismereteink pontatlanságát és ítéleteink felületességét sejteni. (Amivel nem a különbségeket akarom tagadni, de erről majd később). Mert nemcsak a mi „kultúrkörünk” teremtéslegendája kezdődik azzal, hogy „.. . mondáaz Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” S nemcsak a művészet szól Homerostól Nagy Lászlóig, Ovidiustól Shakespearen át Felliniig (és tovább, és tetszés szerint bővítve a sort) nagyrészt a szerelemről. De a nem-konkrét-időben-többezeréves, csak létformájában ősi pápua Fogo is így beszélt E. Lundquistnak a menyasszonyáról: .........emlékszem, hogy hosszú éveken át bámultam őt. Nem mertem megszólítani. Ő meg ügyet sem vetett rám.... (S midőn végül Fogo felbátorodva táncba hívta a lányt:) Előtte három éjen át nem aludtam. Nappal csak járkáltam, közben rá gondoltam, és amikor úgy döntöttem, hogy megkérem a kezét, olyannyira eigyengültem, hogy egész testemben reszkettem. De amikor rám mosolygott, olyan erős lettem, mint még soha. Aludni sem akartam.” Fogo kultúrája nyelvének talán szava sincs a szerelemre, s mégis: tolsz- toji pontossága szerelmi állapot leírására. S íme, közel 2000 éve Indiában így fogalmazták meg a szerelmet: .........a hallás, tapintás, látás, ízlés és szaglás szerveinek tevékenysége, mindegyike a maga területén; ezeket a lélek által irányított gondolkodás foglalja ösz- sze.” Ennél tovább Henri Beyle-Stendhal úr sem jutott, aki pedig 1822-ben megjelent könyvében a szerelem szenvtelen (?) tudományát szándékozta megírni. Ám miközben a szanszkrit szöveg tartalmát ízlelgetem, eszembe jut a tragikus sorsú Sebastian Chamfort aforizmája a XVIII. század végéről: „A szerelem, ahogy a társaságban dívik, csak két szeszély csereberéje, és két bőrfelület érintkezése.” Lépjünk közelebb tárgyunkhoz: mit kezdhet a szociológia a szerelemmel? Tételezzük fel, hogy a szerelem — szociológiai értelemben véve — „intézmény”. Ebből az általános szociológiai kérdésfeltevések egyik szála szerint az következne, hogy a szerelem a történelemben „fejlődik”. Minta munka,a politikai akarat stb. intézményei. Ezt mondani éppoly nehéz (vagy még lehetetlenebb) helyzetbe hoz bennünket, mint azt kijelenteni, hogy A tulajdonságok nélküli ember ’fejlettebb’ művészet az llias-nál Ha művészetben egyáltalán fejlődésről beszélhetünk, nyilvánvalóan nem ilyen értelemben. A hasonlítás értelmében: — mint a művészetnek —, a szerelemnek is lehet ’társadalomtörténete’, 35
