Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Halmos Ferenc: Az öreg: elbeszélés

neked a tejecskét vettem, megismerkedtem egy komoly emberrel. Igazán komoly ember volt és nagyon jómódú, tele volt a kosara púpozva, de igaz, nagy családja van, a nagy családnak pedig sok ennivaló kell. Mondtam is neki, tudja uram, sajnos nekem nincsen családom. Szegény fiamat korán elveszítettük, a lányom meg itthagyott bennünket, tíz éve meghalt a feleségem is. Mondtam neki, hogy csak így kettecskén vagyunk. Te meg én. Meg azt is mondtam, hogy biztosan szép az, ha az embernek nagy családja van. Egyenek csak azok a gyerekek uram, addig örüljön, amíg ül valaki az asztalánál.

A kutya megmozdította a fejét, hangot hallott a lépcsőház felől. Pszt! — mondta neki az Öreg, kezével végigsimította az állat homlokát. Képzeld, a téren összebarátkoztam egy úriemberrel. Azt mondta nekem, hogy mennyire örül, hogy egy ilyen nagyszerű emberrel töltheti az idejét, mint amilyen én vagyok, és hogy máskor is menjek ki a térre, ő mindennap ott van, és várni fog engem. Majd neked is megmutatom, kiskutyám. Látod, más is tudja, hogy én milyen ember vagyok, hogy nem vagyok akárki, velem soha nem fordulhatna elő, amit az önkiszolgálóban láttam ma. Egy kőműves az építkezésről, jószívű ember, ott ebédelt, mikor bementem meginni azt a korsó sört, amikor téged odakötöttelek a lámpához, a finom porcogót nem ette meg, pedig az a legjobb az egész oldalasban, oda akarta adni egy szerencsétlen öregembernek, még jó, hogy én ott voltam és megláttam, mondom neki: Ej fiatalember! Ej fiatalember! Olyan rendes embernek néz ki maga, hát hogy tud így megalázni egy öreget? Tüstént elszégyellte magát, mert tudod pajtás, rám hallgatnak az emberek. A munkatársaim a gyárból még mindig hozzám jönnek tanácsot kérni, ha valami gondjuk, bajuk van. Mert tudják, milyen munkás voltam én és milyen ember. Velem nem fordul majd elő, hogy telnek a napok, hetek, hónapok és senki nem nyitja rám az ajtót a régiek közül. Hívtak is, menjek dolgozni, nyolcszáznegyven órát ledolgozhatok, mert szükség van rám, szükségük van a munkámra. Tudod Pannikám, nagy dolog az, ha valahol szükség van az emberre.

Az udvar felől ismét hangfoszlányok tolakodtak az esti csöndbe, a puli vakkantott, fejét kitépte az Öreg kezei közül, vad csaholásba kezdett.

— Jól van, kiskutyám, őrizd csak a házat! — simogatta meg az állatot, aztán felkelt a díványról, megpöccintette az asztali lámpa kapcsolóját. Ismét csöndes lett a ház. Az öreg megágyazott, ruháit szép rendben a székre hajtogatta. Megint elfogta az az ismeretlen rossz érzés, egy belső hang azt súgta neki, így lesz ez mindig ezután. Lekapcsolta a villanyt. Félt a sötétben, először életében, aztán meghallotta a kutya mocorgá- sát, ahogy helyét kereste, ez megnyugtatta, hiszen nincs egyedül.

32