Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - Körmendi Lajos: A titkárnő: elbeszélés
KÖRMENDI LAJOS A TITKÁRNŐ Milyen büdösek az emberek, ebben azért igaza van apámnak, milyen büdösek, fúj, de büdösek, dohogok magamban és igyekszem ügyesen furakodni az ablaknál zsúfolódó, a fülkék ajtaja előtt megadóan ácsorgó, röhécselő, hangoskodó, hallgató, fáradtan kókadozó, nyüzsgő, jövő-menő emberek között, akik büdösek, de büdösek, istentelenül büdösek, sörszagúak, borszagúak, fasírtszagúak, kölniszagúak, sőt pálinkaszagúak, hát ez téboly, pálinkaszagúak, ilyen iszonyatos melegben képesek pálinkát inni, pálinkával abálni az agyukat, de egye meg a fene az agyukat, az az ő bajuk, viszont ezzel az átható, agresszív italszaggal szennyezik a levegőt, az én levegőmet, a mi levegőnket, hát ezt kellene megírni, most meg kellene írni, keresni valami jó kis idézetet, mondjuk azt, amit Veres Péter írt az ingázásról, hogy ez a nemzeti életerő pazarlása, ez jó lesz, majd pontosan kiírom magamnak, ez is egy téma, jó téma, most éppen témánál vagyunk, csak azt nem tudom, beleírhatom-e a riportba, hogy milyen büdösek az emberek, kérdezem én, beleírhatom-e, azt hiszem bele, de az olvasószerkesztő úgyis kihúzza, hát istenem, kihúzza, mi van akkor, kihúzza, na bumm, kihúzza, viszont a címet biztosan nem húzza ki, mert a címet is kitaláltam még akkor, amikor kiötölték nekem ezt az utat, mondtam is az egyik öreg újságírónak, az egyetlennek, aki szóbaáil az ilyen kezdőkkel, mondtam neki, a munkásosztály a vonathoz megy, ez lesz a címe, hát nem jó cím, nem jó cím, kérdezem én, szenzációs cím, hova megy a munkásosztály, kérdezte ő, mondom, a vonathoz, mire ő röhögött és azt mondta, hogy tönkre, apukám, tönkre, na mindegy, valahova megy, megyünk, csak ne lenne ilyen förtelmes meleg, csak ne tülekedne ennyi ember ezen az átkozott vonaton, még jó, hogy nincs csomagom, ez azért nagy szerencse, igen nagy szerencse, de milyen nagy szerencse, így is alig férek, pedig még el sem indultunk a Nyugatiból, és még most is egyre jönnek, özönlik a nép, reménytelen ez a törtetés, reménytelen ez az elszánt helykeresés, mégis a szerelvény eleje felé igyekszem, talán ott, talán ott, ha nem is ülőhely, talán egy szellősebb állóhely akadna, ahol nem énekelnek a képembe, ahol nem morgolódnának, nem innának, nem verekednének az utasok, ahol egyik lábamról a másikra helyezve a súlyomat átvészelném valahogy ezt a száz kilométert, leszállnék, gyorsan letudnám a rámbízott, s őszintén szólva elég érdekesnek Ígérkező interjút, aztán visszautaznék Pestre, nyugisán, kényelmesen, az első osztályon, ebben is igaza van apámnak, csakis az első osztályon, ez kijár nekem, ez járna nekem, nem ez a mocskos kocsi, nem ez a kíméletlen húgyszag, nem ez a fülledt hőség, nem ez a koszos falú peron a szerelvény legelején, közvetlenül a mozdony után, ahol a falat támasztom, dörzsölgetem róla az évtizedes retket, istenem, hát dörzsölgetem, ledörzsölöm, most mit csináljak, száz kilométert nem lehet kibírni támaszkodás nélkül, hát támaszkodom, szidom a szerkesztőt a hülye ötletével együtt, bár tudom, inkább hálásnak kellene lennem, hogy felvettek, igaz, próbáltak volna ne felvenni apám telefonja után, szóval az állást is apámnak köszönhetem, mint minden mást, ezt azért nagyon utálom, azt pedig még jobban, hogy ő nem mulasztja el lépten-nyomon figyelmeztetni erre dédelgetett fiacskáját, akiben ilyenkor forr a méreg, de nem szól, hallgat, most viszont elégedetten hallgatja a felharsanó sípszót, indulunk, elindulunk végre, megmoccan a szerelvény . .. — Menjél már! — Hova menjek? — Eridj már, nem érted? 20
