Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Császár Nagy László: Beszélgetések a népfőiskoláról: a kérdésekre válaszol: Boldizsár Iván, Pozsgay Imre, Huszár István
sem ér, ha nem tudja azt értelmezni, ha nincs fogalma a társadalmi teljességről, amelyet az adatok visszatükröznek. Be kell látnunk, hogy napjainkban történő törekvésünk vagy módszerünk borzasztóan fogyatékos. — Társadalmi valóságunk hiányos ismerete is szerepet játszhat abban, hogy a lakó- és munkahelyi demokrácia nem úgy funkcionál, ahogy kellene. Hiszen ha nem ismerjük a jelenség eredőit, nem vagyunk tisztában a történelmi folytonossággal, nehéz megalapozott döntést hozni és nehéz azokat megérteni. — Azt hiszem, létezik, létezhet ilyen összefüggés napjainkban is. Sokan hivatkoznak arra, hogy munkahelyi elfoglaltság miatt nincs idejük lakóhelyük történetével foglalkozni és ezen ismeretek hiánya miatt nem érdeklődnek a lakóhelyi demokratikus fórumokon napirendre kerülő kérdések iránt. Attól tartok azonban: ha megkérdeznénk ezeket az embereket, munkahelyük történetéről hasonló tájékozatlanságról tennének tanúbizonyságot. Úgy gondolom: ez bizonyos értelemben már-már strukturális gondokat is felvet. Például azt, hogy vajon jól gondoltuk-e át a szocializmusban az érdekviszonyok szerepét? Mennyiben tettük világossá, hogy a lakóhelyi közösség létrehozása, a közéletben való részvétel az egyén érdeke is? Nem úgy, mint a teljesítmény szerinti bérdifferenciálás, hanem másképpen. A civilizáció ártalma talán, vagy a modern kor felgyorsult folyamataihoz kell magyarázatként fűzni, de nem hiszek abban, hogy a közéletünkre jótékony hatással van az az individualizálódási folyamat, amely napjainkban lejátszódik. Elismerem: tettenérhető a kollektívák szerveződése és szétesése egyaránt. Ha ez modernizáció, a személyiség kibontakoztatását általánosabbá tenné, mindezt elfogadnám. Nem a nyájszellem mellett kívánok szót emelni, hanem a személyiség kibontakoztatása mellett. Ez pedig közösség nélkül nem megy. Ilyen értelemben elemezve ezt a kérdést, eljuthatunk társadalmunk strukturális gondjaiig is, legalábbis azt hiszem. Megeshet, hogy ennek egyik eredőjét — a történelmünk során kialakult — adaptációs készségek hiányaiban is kell keresnünk. E jelenség megszüntetése csak egy olyan társadalmi környezetben lehetséges, amelyben a közügyeket valóban közüggyé lehet tenni, hiszen ez a demokrácia alapkérdése. Sokszor mondjuk mostanában: az ember sokmindenkitől vesz át normákat, hiszen történelmi lény és számos hatás éri. Csak arról beszélünk a kelleténél kevesebbet, amit József Attila úgy fogalmazott meg: ,,az én vezérem, bensőmből vezérel.” Pedig ezt nagyon fontosnak tartom, hiszen az emberek a közügyeinket csak akkor érezhetik magukénak, ha meggyőződnek annak helyességéről. És aki eljutott idáig, azt az embert nem kell utasítani, az tudja mi a dolga. Meggyőződésből cselekszik. Ez szükséges ahhoz, hogy jobban lehessen érvényesíteni a társadalmi gyakorlatban a kompetencia elvét, hiszen amikor az egyén illetékesnek érzi magát közügyekben, sem az üzemben, sem a lakóhelyén nem várja, hogy helyette döntsenek. Márpedig ha valamikor nagy szükség volt a kompetencia elvének kiterjesztésére, a társadalmi erőforrások ilyen értelmű gyarapítására, akkor erre ma nagyon nagy szükség van. Nincs jogunk egyetlen egy ember szellemi és fizikai erőforrásairól önként lemondani. És most mennyiről mondunk le önként? Nagyon sokról, és nagyon sok tehetségről. A népfőiskola ezért is nagyon fontos eszköz lehet hát napjainkban is a tehetség felfedezésére és ápolására. Ha tíz embert nyerek meg egy-egy kurzus alatt, vagy egy évben, az is tízzel több, mint a korábbi. De hangsúlyozom, egyetlen emberről sem mondhatunk le, nem hagyhatunk elkallódni. — A II. világháborút követő megújulásban nagy szerepet játszottak a népfőiskolások is. — így igaz. Ezek az emberek néhány hetes tanfolyam után hazamentek és földet osztottak, újjáépítést szerveztek, pártot hoztak létre, a társadalmi kérdések iránti affinitás úgy megnőtt bennük, hogy felsorolni is sok lenne, hány kisbíró, alispán, községi 90
