Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Rácz István: Gondolatok az új, korszerű népfőiskoláról
Fentebb már vázoltam: mik voltak a régi népfőiskola célkitűzései. Azóta azonban nagyot változott odahaza a világ. Míg mi főleg csak négy elemit végzett fiatalokkal számolhattunk, azóta a nyolcosztályos általános iskola alaposan megemelte népünk tájékozottságát. De ezen felül — s talán még jelentősebb hatásfokkal — a modern tájékoztatás eszközei, a rádió és újabban a televízió is — az információk hatalmas tömegét zúdítják az emberekre. Régen egy faluba a parasztság körében talán csak 1—2 lappéldány jutott — ma a napisajtó, a szaksajtó is igen széles körökhöz eljut. Ugyanakkor a tízezres, sőt százezres példányszámban megjelenő jó irodalom azt bizonyítja: népünk olvasottsága, kulturális színvonala eleddig nem ismert színvonalra emelkedett. A különböző szaktanfolyamok a szaktudást is megemelték — de talán még jelentősebb az, hogy igen megszaporodott a mezőgazdasági szakemberek, agronómusok száma, és még aki nem is jutott el valamiféle szaktanfolyamra, az is a gyakorlatból megismerhetett sok hasznos munkamódszert. Az új népfőiskola munkaprogramjából tehát az a rész, amelyet régen olyan fontosnak tartottunk: az általános műveltség alapjainak és a szakmai tudásnak megadása, jórészt feleslegessé vált. Miben látom én az új népfőiskola feladatát? Ezt a feladatot az határozza meg: mi hiányzik ma népünk életéből? Bevezetőmben hangsúlyoztam: a régi népfőiskola egyik legfontosabb — ha nem éppen a legfontosabb — feladatát mi a közösségi szellem kialakításában láttuk. Felelősség a közösségért, az egész nemzetért. Az új népfőiskolára azért van szükség, hogy megtanítson minél több embert a demokráciára. A demokrácia „játékszabályaira”: azaz a felelős, de szabad vitára, a másokkal szemben való toleranciára, az ellentétes érdekek és nézetek között a közös érdekek és nézetek kifejtésére. És mindenekelőtt: közösségi érzésre, elkötelezettségre, felelősségvállalásra és ha kell: áldozatvállalásra nevelni népünk fiait. Ha jól tudom, a jelenlegi tervek óvatosan csupán három hónapos és kislétszámú tanfolyamokat irányoznak elő. A mi hajdani tapasztalataink azt mutatták, hogy háromhónapos, sőt pár hetes tanfolyamok is adhattak olyan élményt, amely egy életre hatott. De azért azt a három hónapra tervezett új népfőiskolát én legfeljebb csak mint óvatos kezdetet tudom elfogadni. Nekünk a mai helyzetben mesz- szebb kell néznünk, bártabb tervekről kell álmodoznunk — hiszen ma a feladatok is átfogóbbak, s — hiszem — a lehetőségek is mások. A közös munka nevelő hatása Én az új népfőiskolái koncepció alapjául kisebb termelő közösségeket képzelnék, hiszen igazán közösségi magatartásra elsősorban a közösen végzett munka nevelhet (lásd pl. Makarenko módszerét). Amit elmondok, az persze csak nagyjából elgondolt javaslat, s hogy ebből mi és milyen formában lenne megvalósítható, azt majd a hazai gyakorlat mutatná meg. De mindenesetre: legyen a népfőiskola egy bizonyos — nem túl nagy, de nem jelentéktelen—termelő egység. Aminek — itt most elsősorban a mezőgazdasági-falusi problémákra gondolok — meglenne a maga területe s azon a maga telepe: tehát lakóházak és a szükséges gazdasági épületek. Ezt talán célszerű lenne egy jól működő termelőszövetkezet patronálása alá helyezni, de mégis úgy, hogy ennek a telepnek az önállósága is biztosítva legyen. Mivel ott folyamatos munka folyna, szükséges lenne, hogy a népfőiskola „tanszemélyzete”, legalább egy-két család, de esetleg több is, állandóan a telepen lakjék s dolgozzon. De mellettük váltakozó turnusokban ott élne s dolgozna a növendékek csoportja: 30-tól talán száz főnyi csoport, akik lehetőleg egy teljes termelési éven át a népfőiskola közösségében élnének. Hogy milyen munka folyna a telepen? Elsősorban igen gondos és intenzív munkát igénylő termelési ágakra gondolnék — de az a munka kaphatna bizonyos kísérleti jelleget is. Ilyen lenne például a növénynemesítés, de próbálkozhatna olyan újfajta biológiai módszerekkel is, amelyek a ma szokásos nagyüzemi gazdálkodás ún. „kemény” technológiájával szemben (masszív gépesítés és masszív vegyszerezés) a „lágy” technológia módszereit próbálná ki. Nem vagyok mezőgazdasági szakember, de olvasmányaim alapján tudom: ma pl. Finnországban egész járások tértek át a vegyszernélküli ún. biológiai termelésmódra, ahol a talaj erejét elsősorban megfelelő vetésforgóval, borsófajtákkal stb. tartják fenn, a kártevőket, rovarokat pedig olyan növények segítségével győzik le, amelyek azokat elriasztják, illetve elpusztítják. Ezeket a módszereket máról holnapra s nagy mértékben vezetni még nehéz és a termelést zavaró dolog lenne — de hogy a jövő fejlődés erre mutat, az bizonyos. Hiszen a tömény vegyszerezés megzavarja s tönkreteszi a talaj mikroorganizmusát —■ és pár évtized múlva hiába szórnának ki akár háromszor annyi műtrágyát, védőszert, — mindez hatástalan maradna. De tudom: nem vagyok mezőgazdasági szakember s ezért erről a témáról nem akarok hosszabban szólni, mert esetleg ostobaságokat írnék. Azonban a fentebbiekből is kiderülne: ezeken a népfőiskolái telepeken olyan munkákat lehetne végezni, amelyek egyfelől biztosítanák a telep önfenntartását, de azon túlmutatva: épp a jövő laboratóriumai lehetnének. S így a mai nagyüzemi gyakorlatból a népfőiskolára érkező növendékek éreznék: ők valóban a jövő pionírjai, akik nem a mai hirtelen haszonért 73
