Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Matyikó Sebestyén József: A Balatoni Népfőiskoláról: interjú dr. Zákonyi Ferenc szakíróval
Ez a tekintélyes folyami hajós ma még mindig dolgozik. Farkas Jancsi őrsvezető szintén kitűnő gyerek volt, a hajózásnál az egyik legtekintélyesebb emberként szolgált. Vagy Fehér Gyula, aki aztán a Villamosművek párttitkára lett.. . Ezek a fiúk óriási segítséget kaptak életükben a cserkészettől. Az általános cserkészmozgalmi munkán kívül kellett valami olyat adni nekik, amely jellegzetesen magyar. Engem kezdettől fogva érdekelt a magyar tánc, ezért olyan irányba vittem a munkát, hogy próbáljuk meg a környéken feldolgozni a népi táncokat. Ezért elmentünk ki a Siófok környéki pusztákra; Törekire, Jaba-pusztára, az isten háta mögötti, eldugott helyekre, ahova akkor gyalog lehetett még csak menni, vagy például lóháton (az öreg Tukora bácsi lovain) Ságvár környékére. Akkor még nem épült meg Tabtól a gyönyörű út Jaba, Sérsekszőlős, Torvaj felé, ezeket a helységeket csak térdig érő sárban lehetett megközelíteni. Megkerestük a pásztorokat, a juhászokat, az öregembereket és tőlük tanultuk meg a kanásztánctól kezdve a katonatáncokig mindent; a verbunkoknak nagyon leegyszerűsített formáit. A mi gyerekeink ezt már táncolták, és annyian fölfigyeltek rá, hogy amikor például a lengyel jamboree volt a lengyel cserkészet 25 éves fennállásának emlékére Spala-ban, — ahol Lőrincze Lajossal is együtt voltam — ott a mi csapatunk volt a Magyar Cserkész Szövetség Tánccsoportja. Mi mutattuk be az összes táncokat; nemesi táncokat díszruhában és természetesen ami a szívünkhöz közel állt, a gyönyörű népi táncokat bőgatyában, feszes nadrágban, csizmában. Óriási siker volt, a lengyelek megőrültek érte; egyetlen nációnak, egyetlen nemzetnek sem volt olyan sikere, mint a magyarnak. 1937-ben Hollandiában volt a nagy Világ Jamboree, ahol összegyűlt — most már nem tudom megmondani — talán tízezer cserkész, a világ minden részéről. Mi voltunk négyszázan, s a társaság elit-csapatához tartoztunk, akik művészi bemutatókat tartottak. Mindegyik nemzet hozta a magáét; az indiánok járták a táncukat a tomahawkkal meg egyebekkel, a négerek járták a törzsi táncaikat a doboknak a brummogásától kísérve; a skótok jöttek a dudájukkal és a mi kanásztáncunkhoz hasonlóan négy kardot tettek le a földre és afölött ugráltak. Sokban hasonlítottak a táncok a mienkéhez, csak nem volt olyan tüzes egyiké se. Ha mi ott megjelentünk Hollandiában a színpadokon, és elkezdtük a magunk Kónyi-verbunkját táncolni, akkor mindenki tapsolt és rohant a helyszínre. Ez volt az első tánccsoport és a Magyar Cserkész Szövetségnek elismerten válogatott társasága, úgyhogy minket nagyon megbecsültek. A felszabadulás után még élt a cserkészcsapat, még elmentünk Franciaországba, ott is részt vettünk egy jamboree-en, de már akkor érzett, hogy a cserkészmozgalom nem kívánt intézmény. — Miért került sor a cserkészmozgalom egyöntetű elutasítására, figyelmen kívül hagyva a mozgalomban rejlő pozitív és értékeket hordozó haladó szellemiséget? — Azért mert angol eredetűnek tartották és miután ez egy vallásos testület is volt, nem tartották mozgalmi szempontból jónak. — Hogyan került kapcsolatba Molnár István táncművésszel és miként született meg a siófoki népfőiskola gondolata? — Molnár Istvánnal, ha jól emlékezem 1941-ben vagy 42-ben ismerkedtem meg, amikor még Budapesten a KÁLÓT táncoktatója volt és ebben a minőségben tánccsoportokat szervezett az ország különböző részein. Sikerült Balatonberényben, a volt Hunyadi kastély termeit megszerezni, amit a grófi család átengedett, és az egész kastélyt elfoglalhatta a KÁLÓT Népfőiskola. Ezenkívül Martonvásáron is működött KÁLÓT Népfőiskola. Egy alkalommal meghívtak engem előadást tartani Balatonbe- rénybe a Somogy megyei táncokról és ekkor ismerkedtem meg Molnár Istvánnal. Mindig becsültem tánctudását — különösen a székely táncok terén — valamint azt a szorgalmas gyűjtő munkát, amelyet végzett. Felfogása; a magyar tánc hatása a magyar ember életére mindig érdekelt. Az én érzésem szerint ő ezt igen magas fokon 44
