Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Lovász János: A tatai mintajárás és a tatai népfőiskola
tiszteletre és emberhez méltó, mint bármilyen más foglalkozás. Azt tehát megvetni, megtagadni és lenézni nem szabad. Másrészről azonban gondoskodott a kulturális emelkedési lehetőségekről is, amikor magasabb műveltséget, szélesebb látókört s átfogó kultúrát nyújtott hallgatóinak, rávezetvén őket arra, hogyannak birtokában maguknak kell megtalálniok saját problémáik megoldásának eszközeit és lehetőségeit. Arra nevelte őket, hogy ügyeik előbbrevitelében, feladataik megoldásában elsősorban saját magukra számíthatnak. E művelet közben szinte észrevétlenül hivatásos, művelt faluvezetők (bíró, esküdt, gazdaköri elnök, az egymilliárdos mezőgazdasági törvényben tervezett gazdasági elöljárók) nevelődnek belőlük. Életszemléletük révén lesznek alkalmasak a faluvezetésre, az már magától adódik, fgy vetette meg a népfőiskola a szoros értelemben vett népi közigazgatás alapjait. E szempontok figyelembevétele mellett történt a tantárgyak összeállítása is. „A tanfolyamon — írja Benda Kálmán, a tatai népfőiskola vezetője, beszámolójában — a szellemi és öntudatot emelő tárgyak voltak többségben ...........Mindezekből következik, hogy a tatai népfőiskola nem szakiskola, hanem általános és így nélkülözhetetlen kulturális ismereteket nyújtó népi intézmény.”19 A szaknépfőiskolának a jólét szempontjából óriási fontossága van — írja Erdő János — az egyes vidékre, városra, vagy községre, ahol főképpen egy termelési ággal foglalkoznak. De általában sokkal nagyobb fontossága és létjogosultsága van az általános jellegű népfőiskolának, mely az általános műveltség és ismeretszerzés mellett nem hagyja figyelmen kívül a szakismereteket sem.20 Naponta négy óra előadásunk volt. A súly az általános műveltségen volt, mégpedig elsősorban a magyar történelmen és irodalmon21. A történelemben mindent az egységes magyarság szemével néztünk, nem felekezeti, vagy osztály szempontjából. Erősen kidomborítottuk a parasztság életére és sorsára vonatkozó dolgokat. Ugrásokkal haladtunk a magyar történelemben (hat hét nagyon rövid idő ahhoz, hogy mindent átvegyünk). Csak eredeti műveket olvastunk fel, szakítottunk azzal a széles körökben meggyökeresedett felfogással, hogy a nép nem érti meg magyar íróink munkáinak javarészét, tehát ezekből készült átírásokat, tartalmi kivonatokat kell nekik bemutatni. Mi Madách Ember tragédiáját, Szabó Dezső, Ady munkáit olvastuk nekik és a hallottakat mindig megértették. A népi műveltség, tudás és hagyományok ősi jellegét, tájanként változó és mégis egy nagy magyar egységes alkotó formáit külön előadások világították meg. A Magyarság Néprajza négy kötetét is a kezükbe adtuk. Sohasem hittük volna, hogy a néprajz ennyire érdekelje őket. Mindig konkrét, megfogható tárgyakról beszélni — ez volt az elvünk. A földrajzban a faluból kiindulva haladtunk, kiemelve a tájak egymásrautaltságát. A természettanban a mezőgazdasági gépesítés módjáról és magyarországi lehetőségeiről volt szó, teljesen gyakorlati alapon, majd az elektromosság köréből mutattak be órákon át kísérleteket, sőt a hallgatók is kísérleteztek. Az alkotmánytanban az államról, az állami gépezet felépítéséről és működéséről volt szó, részletezve egészen a községi közigazgatásig, majd egészen gyakorlati kérdések alapján arról, hogy ügyes-bajos dolgaikkal hová kell fordulniok. Közegészségügyből a lakóház és környezetének a higiéniájáról, a gyakoribb fertőző betegségekről és az ellenük való védekezés módjáról tájékozódtak. Szaktanulmányaik közül elsősorban a gazdasági életről tartott előadássorozatot kell kiemelnünk. Egészen magasszintű oktatás folyt gazdasági téren is. A gazdálkodási módok rövid történeti ismertetése, a termelési ágak egymásrautaltsága, az agrárpolitika és agrárszociológia mellett a hangsúly a szövetkezeti eszmén volt. A szövetkezeti gondolat elültetését és megkedveltetését mint egyik legfontosabb célt tűztük ki magunk elé. Az állattenyésztés keretében főképpen a mind nagyobb gondot okozó legeltetésről és istállózásról, majd a törzskönyvezésről hallottak. A talajművelésből is kaptak útmutatást, elsősorban gyakorlati alapon ezt is.22 A korszerű állattenyésztésről, a talajművelésről, a többtermelés feltételeiről szóló megbeszélések talán még zártabb kapukat nyitottak ki, mint az irodalmi, a történelmi vagy a velük összefüggő társadalmi ismeretek. Megdöbbentő volt, hogy azok az emberek, akiknek szülei nemzedékeken át földműveléssel foglalkoztak, abba valósággal beleszülettek, alig hallottak a modern mezőgazdasági és állattenyésztési eljárásokról. Ennél csak az volt meglepőbb, hogy milyen fogékonysággal reagáltak a hallottakra. Emlékszem, ezen a téren is volt egy megrögzött hivatalos felfogás: a magyar paraszt konzervatív, nem hajlandó szakítani ősei hagyományos módszereivel, úgy akar gazdálkodni, ahogy a hetedik ükapja. Kár kísérletezni, úgysem fogadja el azt, ami modern. Már az első nap kiderült, hogy ez is csak babona. A mi népfőiskolásaink két kézzel kaptak az újon, rendszeres könyvolvasóvá váltak, továbbképezték magukat, s a gyakorlatban is elindultak azon az úton, amely a korszerűen gazdálkodó, művelt paraszti életmódhoz vezetett.23 Az a tény, hogy a népfőiskola az „élőszót” előnyben részesítette az írással szemben, nem a dán népfőiskolák példájának szolgai követéseként értelmezendő, hanem a magyar elemi iskolák teljesítményéhez való kényszerű alkalmazkodásként. (Egyébként valószínű, hogy már Grundtvig is azért volt a szóbeliség híve, mert felismerte, hogy a hivatalos iskola nem kis részben éppen azzal zárja el a kulturálisan hátrányos helyzetűek elől a tudást, amivel közvetíti: az írással.24 Az előadásokon kívül naponta három óra állott rendelkezésre a hallottak közös összefoglalására, megbeszélésére, kérdések felvetésére. Ezeket a megbeszéléseket legtöbbször maga az előadó vezette. 38
