Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Erdei Ferenc: Mire való nálunk a népfőiskola?
adó vallási tébolyba s még többen a megátalkodott élettagadásba. Ezenközben pedig légiónyi azoknak az életrevaló és tehetséges fiataloknak a száma, akiket egyik menekülés sem elégít ki, hanem élni szeretnének, fölemelkedni, fölszabadulni és a földművelő mesterség mellett is teljes értékű emberekké válni. Hát itt segíthet a mi népfőiskolánk. Mindazoknak, akik még nem zuhantak a menekülő élet útjára, tehát végeredményben csaknem az összes fiataloknak, megadhatja az ilyen iskola, vagy tanfolyam azt a tudatot és azokat az eszközöket, amikkel még élhetnek, sőt érdemesnek tartják élni. Tehát a mi népfőiskolánk nem indulhat örökkévaló rendszernek és állandó intézménynek az igényével, hanem egy történeti szükséglethez igazodó segítőeszköznek kell lennie, s így lehet szerepe sorsdöntőén komoly, s így a hatása fölmérhetetlenül nagy. Azon a fokon, amikor a parasztság már vérig keseredett felszínalatti állapotában, el nem fogadja többé a különféle „nép” számára való segítségeket. Amikor már sarkaiból fordult ki körülötte a világ, akkor csak a teljes megoldásnak lehet vonzóereje rá, tehát a mestersége tudományát és a magasabb kultúra ismeretét nem külön parasztoknak, hanem ugyanolyan helyen és ugyanolyan rangon, ahogy a nem-parasztok kapják. Tehát sem a szellemi nevelésnek, sem a mesterségbeli oktatásnak nem lehet a végső és állandó rendszere Magyarországon a népfőiskola. Ilyen rendszer csak az általános oktatás rendjébe beilleszkedő és egyenrangú szakiskola és magasabb oktatási intézmény lehet. De most, amikor ilyen nevelőrendszernek csak halvány körvonalai, ha megvannak, a parasztság viszont a legemésztőbb válságban él, most szükség van valamilyen sürgős segítségre, olyan valamire, ami abból is ad valamit, amit valaha annak az általános iskolának és szakiskolának kell majd megadni, s legfőképpen azt adja, amit a parasztság fiataljainak a mai időben és mai helyzetükben tudni kell és meg kell tanulnia. Adnia kell elsősorban az emberi és társadalmi fölszabadulásnak a tudatát. Amikor úgyis pattanásig teli van avval a vággyal, hogy ő is egyenrangú ember legyen a többiekkel, s neki is hasonlóan megbecsült helye legyen a társadalomban, akkor valóságosan és nem leereszkedésből adni is kell ennek a tudatnak minden kellékét. Tehát nem szabad népoktatást csinálni, s nem lehet egy társadalmi magaslatról lefelé hullatni az ismereteket, hanem a tökéletes egyenrangúság alapján közvetíteni azokat az ismereteket, amikre éppen most szüksége van. Tehát a parasztság helyének a valóságos képét, a társadalmi élet technikájának az ismertetését és mindent, ami alkalmas arra, hogy a parasztság alacsonyabbrendűségi érzését megszüntetheti. De adnia kell azt is, amit egyébként szakiskola szokott adni, nevezetesen a földművelő mesterségnek a tudományát. S nem is azt a részét elsősorban, amit előadásokon és könyvekben úgy-ahogy a szakiskolát nem végző is megtanulhat, tehát a mesterség puszta technikáját, hanem elsősorban a földművelő mesterség értékét és becsületét megalapítani. Nem azt prédikálni, hogy milyen nagyszerű dolog földművelőnek lenni, tehát maradjatok a földnél, hanem azt dokumentálni, hogy ez a mesterség is ér annyit, mint a többi, tehát ezt folytatni nem kisebbrendűség, s megtanítani a technikájából mindazt, ami valóban szükséges egy megbecsült mesterség folytatásához. S végül a mai rettenetes életberendezési és szellemi zavarban hozzá kell segíteni a parasztság fiataljait a civilizáció eszközeinek az ismeretéhez és a szellemi élet komoly ízeinek a megkóstolásához. Most, amikor nem tudják, hogy hogyan építsenek házat, hogyan öltözködjenek, hogyan táplálkozzanak, s amikor különösen teljes szellemi barbárságban élnek, mert ami parasztkultúra volt, az már nem él köztük, a másik kultúrából pedig a szemetjét ha megtanulhatják, el nem képzelhető, hogy ne legyenek fogékonyak az ilyen művelés iránt. Különben az a néhány komoly népfőiskola, ahol nem tudatosan ugyan mégis kaptak valami ilyesmit, világosan bizonyítja az ilyen oktatásnak a helyességét. Ha ilyen lesz a magyar népfőiskola, akkor azt nem kell majd rábeszélni a parasztságra, hanem mohó szükségletérzéssel fog élni vele. Az északi helyzet ismerői mondják, hogy ott egészen más a helyzet, mert ott a parasztságnak szükséglete van a népfőiskola iránt. Természetesen, mert a saját maga intézményét kívánja benne, de nálunk az olyanfajta népfőiskola idegen valami, ami iránt sohasem fog szükségletet érezni. Azt ellenben, amilyen nálunk szükséges, bizonyos, hogy eleven vágyakozással fogja elfogadni. Néhány veszedelmes tant különösen jó lesz eleve kiküszöbölni a mi népfőiskolánkbói. Először is a paraszttömjénezést. A paraszt dicséretét és nagyszerűségét úgyis hiába prédikáljuk azoknak, akik elviselhetetlenül mostohának és méltatlannak találják ezt a sorsot. Nem a paraszt méltósága és nagyszerűsége a megtanítani és tudatosítani való, hiszen ilyen nincs is, hanem annak az emberi méltóságnak a sugárzása a cél, ami a parasztságban is meglehet és meg is kell hogy legyen. Ha nem oktalanul püffeszkedő és a saját felnagyított értékében tetszelgő félembereket akarunk nevelni, akkor erre különösen kell vigyázni. Máscfciszor nyugodtan ki lehet zárni a földmítoszt. Semmi értelme nincs annak, hogy szépre fessük a földművelő mesterséget, amikor konkrét valóságában a legmostohább és a legkevésbé becsült mesterség. Ellenben annál nagyobb erővel kell azt megtanítani, hogy igen, a földművelés a legnagyszerűbb mesterség lehetne, hogyha fölszabadult emberek kellő műveltséggel folytatnák, tehát meg kell szerezni ezt a fölszabadulást és ezt a kultúrát. Kell dicsérni a földet,a földművelő munkát, de nem azt, ami van, hanem azt, ami lehet. 26
